Kultúra

Balettművészből lett sikeres filmrendező

Tunyogi Henriett: Borzasztó, ha egy gyereknek azon kell aggódnia, hogy nem lesz öregkora

Eddig húsz díjjal tüntették ki Tunyogi Henriett balettművész-filmrendező Esti dal című rövidfilmjét. Következő munkájának, egy nagyjátékfilmnek jelenleg a forgatókönyvét írja. Tunyogi lapunknak a közösségi média és a klímaváltozás aggasztó következményeiről is beszélt.

Balettművészből lett sikeres filmrendező
A kisfilmnek nagyon is megvan a helye a világban
Fotó: Bodnár Patrícia

– Ezidáig húsz díjat ítéltek az Esti dal című harmadik kisjátékfilmjének, amelyet Ön rendezett és írt, és Eszenyi Enikő mellett játszik benne. Mi lehet az oka annak, hogy ilyen sok fesztiválsiker szegélyezi a diadalútját?

– Talán az, hogy máig szokatlannak számít, ha valaki olyan filmet készít, amelyben nagyon kevés a párbeszéd, a képi anyag viszont bivalyerős. Ritka az is, hogy valaki igazi filmre forgat. A kisjátékfilmem egyik fele jelenben, a másik múltban játszódik: az előbbihez tartozó jeleneteket harmincöt milliméteres filmnyersanyagra forgattam, az utóbbiakat ugyanerre, de lejárt tekercsekre. Amúgy a legnagyobb sikert Amerikában érte el, pedig ott szájbarágósak a filmek. A francia és a magyar fővárosban ugyanúgy fogadták: a nézők visszatartották a lélegzetüket a tizenkétperces játékidő alatt.

– Hiába egyre sikeresebb a magyar kisjátékfilm-készítés, kevés alkotásból válik mozis kísérőfilm. Miként érte el, hogy alkotása moziforgalmazásba kerüljön?

– A szentendrei P’Art mozi tulajdonosai, Klötz Ildikó és Paraszkay György megnézték, és úgy gondolták, érdemes a nagyjátékfilmek előtti sugározásra. Igazából az igényességük és szeretetük miatt kerülhetett a reklámblokk helyére. Decemberben egy hétig ment a Bohém rapszódia című Queen-film előtt, aztán Az Úr hangja című Pálfi-film, meg még egy másik kíséretében került vászonra. A külföldi fesztiválokon ébredtem rá, hogy a kisfilmnek nagyon is megvan a helye a világban – egyes országokban működnek olyan tévécsatornák, ahol kizárólag kisjátékfilmeket adnak. Lehet, itthon nem érzékeljük annyira, hogy mekkora igény van rájuk, de a nagyvilágban ebből ítélik meg, mennyi esélye van a rendezőnek egy nagyjátékfilmre.

– A The Liver című első filmje experimentális, a Love című második munkája tánccentrikus, az Esti dal viszont történetelvű. Nehézséget jelentett a narratíva felé történő elmozdulás?

– Az első filmjeimet, amelyek valóban experimentálisok és szür­realisták voltak, képzőművészeti alkotásnak érzem. Az átállás viszont nem okozott nehézséget, természetes folyamatként éltem meg. A film elkészültének háttértörténete, hogy Eszenyi Enikő, a főszereplőm kért meg arra, hogy dolgozzunk együtt, ezért rá írtam a szerepet. Nem éreztem nehéznek azt, hogy mást csináljak, mint korábban. Táncosként a zene az erősségem, de ebben a munkában még az sincsen, mert Enikő játéka olyan erős, hogy nem igényel körítést.

– Az ő főszereplésével képzeli el az első nagyjátékfilmjét is, amely jelenleg előkészítő fázisban van. Ön írja a forgatókönyvet?

– A készülő film valóban forgatókönyvírási fázisban jár, de Muhi Klára írja, igaz, nem egyedül, hanem Enikő és az én ötletem alapján. Leegyszerűsítve arról szól a munka, hogy egy ötvenes éveiben járó nőnek jóval nehezebb az érvényesülése, mint egy férfinak – karriert, magánéletet tekintve is. Hiába vagyok két éve brit állampolgár, mindenképpen magyar filmben gondolkozom, ezért fogok pályázni a Magyar Nemzeti Filmalaphoz.

– Mikor veheti kezdetét a forgatás?

– Talán egy év múlva. Most zajlik a forgatókönyvírás, én pedig sokat kutatok eltérő korosztályban lévő nőkről és férfiakról. Alapve­tően a húszas-harmincas férfiak világa kelti fel az érdeklődésemet, mert az értékrendemtől felfoghatatlanul messze áll az, ahogyan a másik nemhez való kapcsolataikhoz viszo­nyulnak. Eléggé szokatlan számomra, hogy egyetlen éjszakára választanak valakit maguknak. Sajnos a jelenség nagyjából tizenéves kortól megfigyelhető.

– Miként gyűjt adatot?

– Ismerősök gyerekeivel beszélek, illetve olyanokkal, akikkel partin találkozom a világ valamelyik pontján. Azt figyeltem meg, a mai fiatalok vágynak a kapcsolatra, de sokszor mégiscsak barátság extrákkal jellegű relációban találják magukat. A közösségi média pedig eluralta az életünket, az átlagos tapasztalat valahogy így néz ki: felszínes csevegések, folyamatos impulzusvágy, az odakoncentrálás kudarca.

– Az előző hónap végén részt vett a második alkalommal meghirdetett globális klímasztrájk londoni demonstrációján. Miért ment el az éghajlatváltozás megakadályozásáért és a környezetpusztítás megállításáért tartott felvonulásra?

– Egyrészről azért, mert valós ügynek tartom a problémát, másrészt mert érdekelt, hogyan érzik magukat azok a tizenévesek, akik rendre hangot adnak annak, hogy nem hiszik, hogy lesz jövőjük. Borzasztó, ha egy gyereknek azon kell aggódnia, hogy nem lesz öregkora. Sokan nem akarnak gyereket, de nem csak a klímaváltozás kísérteties árnyéka, hanem többek között amiatt, mert úgy látják, valószínűleg a levegő olyan szennyezett lesz, hogy asztmások lesznek tőle. Vannak, akiknél teljes pánik és stressz jellemzi a jövőképet. Ilyen körülmények közepette hogyan lehet távlati célokat állítani? Megérte szemtől szemben beszélni velük, mert sok érdekességet megtudtam tőlük.

– Ha már találkozásokat említ: a szigetországban Károly walesi herceg fogadta, fotózták a Chelsea-i Virágkiállításon, szerepelt a Hindustian Times hasábjain. Tíz év elteltével sikerült beilleszkednie a brit kultúrába?

– Részben, a felsorolt események is segítettek ebben. A brit trónörökössel az 1956-os forradalom évfordulóján találkoztam, a rezidenciáján, a St. James-palotában fogadott. Többedmagammal, Bogyay Katalin diplomata szervezésében mentem, mert a herceg nagyon szereti a magyar néptáncot- és zenét, nem véletlen, hogy a közelmúltban a székelyföldi Zalánpatakon vett birtokot. Kint tudják rólam, hogy magyar vagyok, ebből nem engedek. London más, mint Anglia: ott a befogadás jellemző, bár megvan az a réteg, amelynél érezni, hogy nehezményezi, hogy nem angol vér csordogál az ereimben. Van ilyen történetem is, de szóra sem érdemes, hiszen nem vettem a szívemre. Az fontosabb, hogy az angolok szeretnek minőségi dolgok mellé állni. Egyébként az, amit a magyar iskolákban tanultam, nagyon kemény munka volt. A kemény munka pedig meghozza a gyümölcsét. Úgy is hívnak, hogy egyszemélyes magyar hadsereg.

– Lehet olyan jó filmes Önből, mint amilyen kiváló balettművész volt?

– Sokat köszönhetek a táncnak, de rájöttem, hogy tulajdonképpen a kreativitás hiányzott az életemből azt követően, hogy abbahagytam. Igyekszem a jelenre koncentráltan a legjobbat kihozni magamból.

Kapcsolódó írásaink