Kultúra

A hang nem elég, kell a varázslat

José Cura: Milyen negyedik tenorról beszélünk? – Egy út van, megértetni a közönséggel, hogy az operaénekes nem egy szánalmas krumpli, aki csak áll a színpadon, és hangosan kiabál

A Margitszigeti Színpadon június 7-én és 9-én Giancomo Puccini utolsó és egyik legismertebb művét, a Turandotot nézheti meg a közönség, az előadás egyik főszereplője José Cura. Az argentin operalegenda úgy véli, legalább húsz év tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki jó művész legyen – de azt is tudomásul kell venni, hogy idősebb korban bizonyos szerepeket már nem lehet eljátszani. A sztártenor a lapunknak adott exkluzív interjúban azt mondta, szerinte a Zeneakadémia „mágikus hely”, Budapest pedig a komolyzenei élet egyik központja.

A hang nem elég, kell a varázslat
„Nem felejthetjük el, hogy Magyarország a kezdetektől a nemzetközi komolyzene központja volt”
Fotó: Papajcsik Péter

– Az ismeretlen herceget, Kalafot alakítja a Turandotban Budapesten. Mi fogta meg a szerepben?

– Kalaf emberileg nagyon hálátlan karakter, nem lehet azt mondani róla, hogy kedves fickó. Rendkívül cinikus, olyasvalaki, akinek nincsenek kétségei. Feláldozza mások életét – legyen az az édesapja vagy Liu, a rabszolgalány –, hogy megszerezze a hatalmat. Ha valaki figyelmesen elolvassa a szövegkönyvet, láthatja, hogy ő soha nem használja a „szerelem” szót. Akár Turandothoz szól, akár máshoz, mindig a vágyról beszél. Soha nem azt mondja, „ti amo”, hanem azt, „ti voglio”, ami nagyon különböző dolog: „szeretlek”, vagy „akarlak”. És Kalaf az utóbbit érzi. Akarja Turandotot, szüksége van rá, hogy visszaszerezze hatalmát, elveszett királyságát, szerencséjét, küldetését. Nem számít, hogy mit és kit kell feláldoznia céljai eléréséhez.

– Ha azonosulni nem is lehet vele, elénekelni igen?

– Aki nem tudja, miről szól egy adott darab, akár gondolhatja azt, ha egy tenor szép zenére énekel, akkor biztos kedves ember. Mondhatnám példának Pinkertont Puccini Pillangókisasszonyából. Gyönyörű áriákat kapott, de attól még, ha belegondolunk, pedofil: nem túlzok, egy tizenöt éves lánynak akar fizetni az aktusért. Nem akarom felemlegetni a szexuális turizmust, de most is létezik ez, jelenleg is csinálják, ez történik a szegényebb országokban. Itt derül fény az opera ellentmondásaira is: annak ellenére, hogy Pinkerton nagyon szépen énekel, egyáltalán nem jelenti azt, hogy szeretnivaló ember.

– Mindig is az erősebb jelenléttel bíró szerepeket preferálta?

– Természetesen, sokkal érdekesebb egy ilyen karakter bőrébe bújni, mint a szeretni való idiótáéba. Színesebb, érdekesebb, kihívásokkal telibb.

– Cavaradossi a Toscából, Alfredo a Traviatából, Canió a Bajazzókból, Otello, Sámson, és még sorolhatnánk a nagy szerepeit. Van kedvence?

– Mindegyik különböző volt, és mindegyiket szerettem. Legutóbb Peter Grimes (Benjamin Britten operájának szereplője – a szerk.) bőrébe bújtam a saját rendezésemben, azt is nagyon élveztem, érdekes kihívás volt. Ám el kell fogadni, hogy néhány nagy szerepemhez már túl idős vagyok. Nem tudom eljátszani a fiatal fiút.

– Pedig sokszor látni ilyet a színpadon bárhol a világban.

– Igen, ez is az opera egyik ellentmondása. Ez nem jó dolog, bár természetesen a hang a legfontosabb, de a szerepre is alkalmasnak kell lenni. Persze ha valaki tizennégy éves, nem tud úgy énekelni, ahogy az operában a szerep megkívánja. Ötven év fölött sem lehet már húszévesnek mutatkozni. Még abban az esetben is, ha valakinek isteni hangja van, a huszonegyedik században inkább szánalmas, mint érdekes, ha hatvanévesen tinédzser szerepben lép fel. Szerencsére azonban nagyon sok olyan szerep van, aminél nem számít a kor: Otello, Canio, Grimes, mind nagyszerűek, nem kell mindig Alfredót, Rodolfót alakítani, lesznek fiatal bohémok később is.

– A szakmája eredetileg karmester és zeneszerző. Mégis operaénekesként lett híres.

– Megkérdezhetem, mikor született?

– 1987-ben.

– Akkor önnek ezt nem könnyű elmagyarázni. Argentínában 1981–82 táján, a katonai diktatúra végén elkezdtünk felépíteni egy nagyon fiatal demokráciát. Nehéz volt azokban az időkben bármilyen művésznek érvényesülnie, legyen az karmester vagy zeneszerző. Akkoriban idősebb, nagyobb hatalmú emberek ültek ezekben a pozíciókban. Szerencsére kiderült, hogy jó a hangom, ezért a sors úgy hozta, hogy sikeres tenorrá válhattam. És ezért nagyon hálás vagyok. Most is azért mesélhetem mindezeket itt Budapesten, mert szépen énekelek, nem azért, mert híres karmester vagyok.

– Amikor fiatalabb volt, több menedzser és kisebb színházak is elutasították.

– Ez teljesen normális a szakmában. Nem könnyű meglátni a lehetőséget, a víziót a fiatal művészben. Mivel már jó ideje, 1978 óta a szakmában vagyok, már könnyebb felismernem a tehetséges, tehetségtelen, közepesen tehetséges embert. De ez nem az én bölcsességemet jelzi, minél idősebb valaki, annál több a tapasztalata.

– A negyedik tenorként szokás önt emlegetni. Egy videófelvétel alkalmával láttam, hogy nem repesett az örömtől, amikor így mutatták be.

– Ez újságírói klisé, és már sajnos nem is jelent semmit. Pavarotti sajnos már elhunyt. Carreras technikailag már nem tenor, hanem énekes, hozzáteszem, elsőrangú, de mást képvisel már. Domingo pedig baritont énekel, tehát az a kérdésem, milyen negyedik tenorról beszélünk? Szerencsére azért látni az utánpótlást, ott van például a nagyszerű Jonas Kaufmann, bár hozzáteszem, ő nem a jövő, hanem a jelen. Megjegyzem, a szakma manapság már nem ugyanolyan, mint régebben. Régen sokkal több időt és erőfeszítést igényelt, hogy bekerüljön valaki a „showbizniszbe”. Manapság a hírnév már sokkal hamarabb jön, és gyorsabban is megy, köszönhetően az internetnek.

– A közösségi médiára gondol?

– Igen, a közösségi média „sürgeti” az embert, ám ha türelmetlenek vagyunk, akkor nincs idő megépíteni a pincét ahhoz, hogy szilárd alapokra építkezzünk. A mi szakmánk különösen furfangos, hiszen legalább húsz év tapasztalat kell ahhoz, hogy jó művész legyél. Az elején még csak tehetséges vagy, de szépen lassan, ám sok gyakorlással feljebb és feljebb léphetsz. Most, ha valaki befut a közösségi médiában fiatalon, egyszerűen nincs arra ideje, hogy kellő mértékben fejlődjön.

– Akkor manapság más időket élünk?

– Nem mondom, hogy jobbat vagy rosszabbat, ehhez még nem vagyok elég idős. Nézzük meg, mi lesz húsz év múlva, de az biztos, hogy más szelek fújnak.

– Pozitív dologként talán lehet említeni a videómegosztó oldalakat, nem?

– Ez jó is, meg rossz is, hiszen hasznos, de nem valódi. Ha valaki azt mondja, nagyon intenzív szexuális élete van, mert sok felnőtt tartalmat néz az interneten, az mégsem az igazi, nem? Nem moralizálni akarok, de hasonló a helyzet, mint amikor valaki elmegy az operába, és személyesen éli át a történteket, vagy egy kis képernyő előtt ezeknek az impulzusoknak csak csekély százalékát kapja meg. Egy valódi operaénekes egész életében azon dolgozik, hogy fejlessze a hangját, még jobb legyen, és ezt csak élőben lehet megérteni, és igazán befogadni.

– Hogyan látja az opera helyzetét napjainkban?

– Ez az adott országtól függ. Megtisztelő tanúja lenni annak, hogy Magyarország milyen nagy fejlődésen megy keresztül az utóbbi években. Az Opera, ahogy hallom, hamarosan megszépül, itt van a Művészetek Palotája, ami csodálatos, a Budapest Music Center, és természetesen a legendás Liszt Ferenc Zeneakadémia, ami a budapesti zenei élet szíve. Az a hely egyszerűen mágikus, februárban koncerteztem ott utoljára, szinte lehetett érezni a múlt nagy zeneszerzőinek energiáját és szellemét. Jó látni, hogy van fejlődés, és jóval előrébb vannak infrastrukturálisan is, mint tíz évvel ezelőtt.

– A fiatalok körében rendkívül népszerű a Budapesti Fesztiválzenekar Midnight Music elnevezésű koncertsorozata, ahol párnákon ülve, akár egy pohár borral lehet hallgatni a legnépszerűbb komolyzenei darabokat.

– Ilyen dolgokra szükség is van. A komolyzene olyan, mint a vallás. Ahogy a templomba is áhítattal megy az ember, úgy a koncerten is átszellemül, és átadja magát az élménynek.

– Ki a kedvenc magyar zeneszerzője?

– Ha elmegy az ember egy másik országba, az első dolog amit megtanul, hogy nincs közülük kedvence, mert az ottaniak közül mindenki mást szeret. A viccet félretéve, Magyarország a kezdetektől fogva a nemzetközi komolyzene központja volt: mondhatni, szinte itt született meg. Nem felejthetjük el, hogy a legnagyobbak itt, Bécsben és Prágában alkottak. Örömteli látni, hogy ez a régi büszkeség újra visszatér a térségbe, és én is a részese lehetek. A magyar képzés, a tehetségek, technikai lehetőségek is adottak hozzá.

– Hogy fest az opera jövője?

– Én mindig azt mondom, akár a tanítványaimnak, illetve konferenciákon, előadásokon is: egy út van, megértetni a közönséggel, hogy az operaénekes nem egy szánalmas krumpli, aki csak áll a színpadon, és hangosan kiabál. Elfogadtatni, hogy egy jó énekest, jó színészt látnak. A hang nem elég. Én ötvenhat éves vagyok, és persze, nagyon szívesen előadnék ismét egy fiatal karaktert, talán jobban el is tudnám énekelni, mint korábban, de Rodolfo a Bohéméletből huszonkét-három éves, egyszerűen nevetséges lennék ebben a szerepben a fiatal közönség előtt. A közönségnek hinnie kell abban, amit lát, hiszen, ha nem hisz benne, a varázslat eltűnik.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom