Egy nép különös szertartásai

Az Aquincumi Múzeum legújabb időszaki kiállításán a temetkezési rítusok változásai mellett a korabeli viseletet és eszközöket is megismerhetjük. Arról viszont már leginkább csak találgatni lehet, hogyan került ez az indoeurópai népcsoport a Rajnán túlra.

Az biztos, hogy aztán valamiért elindultak visszafelé is, mert a Kr. e. 5. század végén nem csak a Pireneusokon és a Rajnán keltek át, hanem már megjelentek a Fertő tó és a Kis-Kárpátok vidékén is.

A 4. század elején már Itáliát gyűrték maguk alá, s mint tudjuk, kifosztották Rómát is. A század végére az övék lett az egész Dunántúl, hogy aztán eljussanak majd a makedón királyságon át Görögországba, a 3. század elején egészen a Delphoi szentélyig. És a hódítás, rablás mellett alkalmas helyeken le is telepedtek, állatot tartottak, földet műveltek és jeles kézművesközpontokat hoztak létre. Aztán eltűntek, felszívódtak a népek áradásában, de hátrahagyták temetőiket.
Mint például a Csepel-sziget északi csücskén, ahol a tervezett nagy fővárosi szennyvíztisztító miatt 2006-ban indultak meg a kutatások. A tizenhárom hektáros területen kilencszáz objektumot, jobbára sírokat tártak fel, a több mint kétszáz bronzkori sír mellett egy vaskori kelta temetőt is.

A több mint nyolcvan, kirabolt sír közül csaknem ötven sírban találtak csontvázat, huszonegy tartalmazta a mellékletek mellett az elhunytak hamvait. A régészeket a csontok antropológiai vizsgálata mellett pedig jórészt ezek a mellékletek érdeklik, ezekből lehet következtetni egy-egy társadalom történetére, kultúrájának fejlettségi szintjére.

És azt már a kiállításra belépve is rögtön láthatjuk, hogy a fémfeldolgozásban bizony magas szinten voltak ezek a szigeti emberek. Talán itt kell keresnünk a páratlan terjeszkedés sikerének titkát is. De a jó minőségű vasfegyverek mellett gyönyörű ékszereket is készítettek, olyanokat mint az 538-as sír talán véletlenül a helyén maradt csavart ezüst nyakpántja, ami valóban értékes, szép darab, ma is viselhetné egy hölgy valamilyen alkalomra.

A nemesfém ékszer viszont kevés, talán a sírrablók miatt is, akik a fegyvereket nem nagyon vihették magukkal. Már csak azért sem, mert jórészt ezek is a halotti máglyára kerültek, ahol erősen deformálódtak. Azt is tudjuk, hogy a keltákat különös viszony fűzte a kardjukhoz, ami tíz-tizenöt centiméterrel hosszabb volt, mint a római gladius. A fegyvert sokszor külön személynek tekintették és el is nevezték. Ez a kard aztán együtt „halt” gazdájával, mielőtt a máglyára került háromrétbe hajtották, hogy más véletlenül sem használhassa.

A kiállítás egyik jól sikerült installációja egy, a Kr. e. 2. században élt kelta harcos faszerkezetes, hamvasztásos sírja, ahol a fenti módon „megölt” kard mellett ott vannak a túlvilági útra szánt italok edényei, a halotti tor maradékai. És persze a harcos hamvai, kése, borotvája és fenőköve, és pajzsának, kardláncának maradékai is. Ugyanígy megtekinthetjük a 2006. augusztus 11-én feltárt 397-es számú sírt is, amelyben a Kr. e. 4. századból fekszik egy harcos csontváza. Itt talán a rablók miatt csak két lándzsa és egy kisebb kerámiapalack maradt meg, hogy segítse gazdáját a túlvilágon.

A tárlat talán legizgalmasabb darabja egy nagyméretű, teljes emberalakos, fülekkel ellátott kantharosz, kancsó, és azok a „számszeríjas, rugós szerkezetű” Altmark fibulák, ruharögzítő kapcsok, melyeket eddig az egy soproni lelet kivételével csak Dél-Németországban találtak. Alighanem onnan is vándorolt az akkori, még talán csatornákkal, holt ágakkal szabdalt Csepel-szigetre a tulajdonosa, hogy aztán itt pihenjen meg egészen 2006-ig, a szennyvíztisztító építéséig.