A Felvidék legszebb temetője

Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak – vetette papírra forradalmi hevületében Petőfi Sándor, aki talán nem gondolta, hogy körülbelül száz esztendő elteltével ezek az utódok a szülőföldjükről való menekülésre kényszerülhetnek, vagy idegen kultúrába történő beolvadás lesz a sorsuk. Az említett leszármazottak példájához hasonlóan tűnnek el – igaz, szép lassan – a Felvidék magyar temetői, bár akadnak olyan magánszemélyek, akik nem törődnek bele a visszafordíthatatlanba. Ilyen Görföl Jenő kultúraszervező, a felvidéki honvédsírok kutatója és Kostelníkné Zwilling Astrid, a lőcsei evangélikus temető emlékének lelkes ápolója is.

A lőcsei evangélikusok sírkertjét valaha Csehszlovákia legszebb temetőjének választották, a város polgárságának egykori gazdaságát ma is lemérhetjük a nemes kövekből faragott sírköveken, szobrokon, kriptákon. Az egykori államszövetség legimpozánsabb sírkertjének járó címet 1934-től tíz esztendőn át viselte a lőcsei „halottak városa”, amit a város díszes főterétől a Herrmann Gusztáv utcán elindulva, a Ménhárdi-kapu érintésével, a 18-as úton való átkeléssel lehet megközelíteni.

A temető régi múltra tekint vissza: az önmagukat a 16. században megszervező lőcsei evangélikusok nyitották az 1687-ben, a falakon túl felépített fatemplomuk körül. A területet Csáky István gróftól, Szepes és Bereg vármegyék főispánjától, felső-magyarországi főkapitánytól kapták. A templomot ugyan 1709-ben a labancok felégették, de a temető megmaradt, sőt „gyarapodott” is a Rákóczi-szabadságharc éveiben. 1713-ra állt már az új fatemplom, amely a kutatások szerint olyan lehetett, mint a késmárki. Ezt az épületet bontották el 1837-ben, amikor a lőcsei evangélikusok a főtérre költöztették az isten házát. Vitték a toronyról a keresztet, az oltárt, a szentképeket és az orgonát is, csak a téglából kirakott oltárív maradt a helyén – az máig a Herrmann Gusztáv által finanszírozott temetőkápolna kapujául szolgál. (Herrmann tehetős besztercebányai fűszerkereskedő volt, aki 1895-ben, Müller Antal építész tervei alapján építtette fel a neoklasszicista temetőkápolnát a sírkertben, ahol később végső nyugalomra helyezték. Egyébként ő biztosította az anyagi hozzájárulást a város vízvezetékrendszeréhez, kórházához és árvaházához is.) Változatlan helyszínen maradtak a többnyire 18. és 19. századi klasszicista és empire síremlékek, családi kripták, sírboltok is. A kilenc szektorra bontott kert reformkori obeliszkjei a város gazdasági erejét mutatják, a 19. század második felétől elszaporodó sírszobrok pedig annak a Faragó József szobrásznak a munkáját dicsérik, aki 1853-ban költözött a szepességi városba.

A temető egyik jeles halottja Steinhausz László építész, aki Herr­mann Gusztáv adományából 1898-ban építtette meg a város főterének díszkútját. A Steinhauszok kőfaragók, kőművesek voltak (a Steinhaus német főnév jelentése: kőház), 1654-ben tűntek fel Szepesolasziban, a család egyik tagja onnan tért Lőcsére házasodni. László apja, Rudolf is a város építőmestere volt, sőt egyben Kossuth Lajos követője, valamint Görgei Artúr barátja – utóbbi kapcsolattal magyarázható, hogy a világosi tábornok a nevezetes iglói honvédbál után, a Branyiszkói-hágó felé tartva nála szállt meg. Az ifjabb Steinhausz dolgozott Schulek Frigyes és Steindl Imre keze alatt, megtervezte a Szent Lászlónak szentelt csütörtökhelyi plébániatemplomot, részt vett a kassai és a nagyváradi székesegyházak renoválásában, 1885-ben pedig Stendl építésvezetője lett a magyar Országház felépítésénél, végül teljesen átvette az ottani munkálatok levezényelését. 1908-ban helyezték örök nyugalomra Lőcsén.

A több 1848–49-es honvéd temetkezési helyeként is szolgáló temetőben nyugvó jeles családok közül a Marschalkó família is kitűnik. Lőcsén született Marschalkó János szobrász, a Lánchíd kőoroszlánjaiak alkotója, aki 1840–44 között a bécsi akadémián tanult, majd Itáliát, Németföldet és Franciaországot bejárva kötött ki Pesten. Nevet a magyar főváros legkeresettebb díszítőszobrászaként szerzett, dolgozott többek között a Vigadó, a Rudas fürdő és a Magyar Tudományos Akadémia épületén, de elkészítette a család lőcsei síremlékét, egy harsonát tartó angyalszobrot is. Halála előtt kollégáját, Róna Józsefet megbízta, hogy egy hasonlót faragjon neki Farkasrétre, kétszáz kilométerre szülei nyughelyétől, ahol azt a bizonyos harsonaszót várhatja.

A cikk megírásához köszönöm Görföl Jenő segítségét. Az íráshoz a Lőcsén élő Astrid Kostelníková kutatásait használtam.