Kultúra

Archívumok kincsei

Csortos Gyula háztartáskönyvét, Bajor Gizi és Karády Katalin szerződését és Kós Károly leveleit is olvashatjuk a PIM–OSZMI legújabb színháztörténeti kötetében

A minap mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) Csiszár Mirella és Gajdó Tamás Színháztörténet nagyítóval – Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához 1920–1949 című könyvét, amely különleges csemege a színház, a történelem és az irodalom iránt érdeklődőknek egyaránt.

Archívumok kincsei
Bajor Gizi 1933-ban Pirandello Játék vagy Élet című darabjában a Nemzetiben
Fotó: Fortepan

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (PIM–OSZMI) főmuzeológusának és kutatójának közös kötete ugyanis arra vállalkozott, amire eddig a témában senki: felkutatták, értelmezték és egybegyűjtve, a maguk teljességében közölték azokat a szövegeket, dokumentumokat, vagyis forrásokat, amelyekre hivatkoznak, amelyekből kiindulnak a magyar színház történetét feldolgozó lexikonok, monográfiák.

Bár a csaknem hatszáz oldalas kötet a kézirattárakban, hagyatékokban (OSZMI, Országos Széchényi Könyvtár, PIM) legjobban dokumentált, 1920–1949 közti korszakot öleli fel, Csiszárnak és Gajdónak így sem volt könnyű dolga a filológiai munkával, hiszen óriási mennyiségű iratot kellett átbogarászni, kiválogatni ahhoz, hogy a legmegfelelőbbek kerüljenek be a könyvbe (többek közt az Arcanumban digitalizált napi- és hetilapokat). Hiszen ezek az ismertetett levelek, szerződések, beszédleiratok, feljegyzések sokkal messzebbre vezetnek szószerinti valójuknál, jóval túlmutatnak a színházon: figyelmes tanulmányozásukkal, értelmezésükkel – amiben a gazdag jegyzetanyag segít – képet kaphatunk a korszak kulturális életéről, de politikai változásairól, erőviszonyairól, gazdasági helyzetéről is, nem beszélve a mindennapokról. A lábjegyzetekben éppen ezért sokszor más szemelvények is alátámasztják, kiegészítik, vagy éppen ellenpontozzák a fő forrásban írtakat, illetve persze a szerzők magyarázatokat, plusz információkat is adnak bennük az olvasónak. A szövegekhez fűzött jegyzetek mindennek fényében azért is fontosak – amint arra a figyelmet a bemutatón Csiszár Mirella is felhívta –, mert egyrészt kontextusba helyezik az adott dokumentumot, másrészt segítenek meglátni a benne rejtőző emberi sorsokat, amelyek felismerésével, egymásra olvasásával lesz egy történet a sok töredékből.

Az olvasó tájékozódását a fentieken kívül Gajdó Tamás szerkesztésének köszönhetően átlátható fejezet-struktúra is segíti, tematikus felosztással. Hogy ne vesszünk el a forrásrengetegben, a szövegeket csoportosították: például a társadalom, politika és színház viszonyával foglalkozókra, intézménytörténethez kapcsolódóakra, de van külön vidéki és határon túli fejezet, valamint több rész, amely a teátrumi működés lenyűgözően érdekes kulisszatitkait tárja fel a műsorpolitikától a fegyelmi szabályzaton keresztül a szerződésekig.

Megtaláljuk a kötetben például Csortos Gyula háztartáskönyvét 1944–45-ből, amelyből nemcsak az derül ki, milyen élelmiszerekhez juthatott hozzá a háború alatt, de az is, melyik nap, milyen darabokban játszott. Bajor Gizi Nemzeti Színházi 1934-es szerződésében érdemes megfigyelni, mekkora összegért alkalmazták vezető színésznőnek, Janovics Jenő feljegyzései pedig szomorú emléket állítanak a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar előadásának 1919 őszén. De elolvashatjuk Hevesi Sándornak a Nemzeti igazgatójaként megtartott első társulati ülésén elmondott beszédét (1922) is. A levelek közt olyan kincsekre bukkanhatunk, mint Fedák Sári 1929-es franciaországi üzenete, vagy Kós Károly rendszeres levélváltása 1936–37-ben a Vígszínház akkor igazgatójával, Jób Dániellel, illetve gróf Bánffy Miklóssal az erdélyi drámaciklus bemutatásáról, amelynek műsorfüzetét is közli Csiszár és Gajdó.

Amint Gajdó Tamás fogalmazott a bemutatón: a kötet elsősorban a színháztörténet iránt érdeklődőknek, illetve a kutatóknak szól persze, de akár háziasszonyoknak is, egyrészt, mert olyan időtálló jelenségekről beszél, amelyek a mai napig meghatározóak (például a Nemzeti Színház mindenkori igazgatóit érő kritikák), másrészt, mert „gyorstalpalónak” is beillik. Ez pedig igaz: Csiszár Mirella és Gajdó Tamás könyve szakavatottá, a magyar színháztörténetet értővé varázsolja olvasóját. Noha kell hozzá némi affinitás és kitartás (bár nem muszáj együltében végigolvasni), a Színháztörténet nagyítóval valóban izgalmas, különleges kincseket rejtő, lebilincselő olvasmány.

Kapcsolódó írásaink

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom