Életek a rideg bankvilágban

Előzetes elvárásaink is voltak, ugyanis a tavaly szeptemberben bemutatott előadásról csupa jót hallottunk. Nagy örömünkre nem is csalódtunk: ritkán látni ennyire konzekvensen modernizált Shakespeare-t, letisztult és határozott koncepcióval aktualizálva és napjaink rideg tőzsde- és bankvilágába helyezve. Friss, mai, elgondolkodtató, de nem átpolitizált darabot kaptunk a rendezőtől és a kolozsvári társulattól. Hiszen Tompa Gábor és nagyszerű dramaturgja, Visky András egy pillanatig sem akarta Shakespeare-t megváltoztatni, felülírni, sőt, értelmezésükkel csak még inkább erősítik örök­érvényűségét. Az előadásban nincs felesleges polgárpukkasztás, sem gyalázkodás (zsidó- vagy keresz­tényellenesség). Amire viszont koncentrálnak, nagyon fontos kérdésfeltevés: hogy mennyire kegyetlen tud lenni a pénz uralta világunk, és mindez hová vezet, milyen hatással van sorsokra.

Az előadás izgalmas, változatos és nagyon „egyben van”: a színpadon mindennek helye, értelme, funkciója van, a tőzsdei indexek kivetítéseitől a díszletliftig, a legapróbb mozdulatoktól a legzajosabb bulijelenetekig, leszámítva talán a velencei férfiak papírzacskó maszkját a legelején, és később a disznóálarcokat.

Azonban a két részre bontás aránya némileg elcsúszott, a hagyományos ötfelvonásos shakespeare-i szerkezet újratagolása dramaturgiai szempontból sosem egyszerű, az előadás első fele (a szövegbeli I.–III. felvonás) majdnem két óra, a második viszont alig egy (IV.-V.). Ez jelenthetne komoly problémát is, ám Tompa kiváló ritmusérzékkel úgy rendezte a színváltásokat Velence és Portia belmonti kastélya között, hogy A velencei kalmár egy pillanatig sem ül le. Bár a néző kényelmetlennek érzi a széket egy idő után, figyelme nem lankad, sodorja magával a lendületes előadás.

Ez nagyban köszönhető Nádasdy Ádám zseniális fordításának, illetve a dramaturg Visky András munkájának: az előadás szövetébe tökéletesen illeszkedik a szöveg, nem veretes, de nem is erőltetetten 21. századi. A színészek szájába adott szavak kellően hétköznapinak, élőbeszédnek hangzanak, Nádasdy leleményének hála viszont összességében mégis shakespeare-inek hat a szöveg, a nagy angol mesterre jellemző verses, szentenciaszerű megfogalmazások és a blankvers váltogatásával, a buffo-figurák virtuóz monológjaival.

És ha már a bohóckarakterekről van szó, mindenképpen ki kell emelnünk a kolozsvári színészek közül Szűcs Ervint Gratiano szerepé­ben, illetve Marosán Csaba Lancelotját: kiválóan oldják a feszültséget – ami Shakespeare-nél nem könnyű –, anélkül, hogy a ripacskodás hibájába esnének.

A megteremtett egységességben a színészek is könnyebben megtalálják a helyüket, még akkor sem lóg ki senki, ha nem minden alakítás tökéletes. Bodolai Balázs Bassanió­ja erőtlen Vindis Andrea remek Portiá­jához képest, Árus Péternek pedig nehezen hisszük el Lorenzo epekedését Jessicáért (Shylock lánya), aki Imre Éva megformálásában a darab egyik legfontosabb szereplőjévé lép elő. A címszerepet alakító Viola Gábor szintén nagyszerű, a legmaradandóbb mégis Bogdán Zsolt játéka Shylock alakjában. Nem beszél hangosan, de minden szavát érteni, olyan erős színpadi jelenléte van, hogy lehetetlen nem rá figyelni: motivációi érthetők (ha megérteni nem is sikerül), alakításában a figurát éppúgy gyűlöljük az elején, mint amennyire sajnáljuk később. Tompa rendezésében Shylock tragédiája és bukása igazán nagy hangsúlyt nem is a velencei bírósági jelenetben kap, hanem a végén, ahogy a belmonti kastélyban bulizók között a kikeresztelkedett, származását mindaddig elfeledni akaró Jessica halkan énekelni kezd, magához szorítva édesapja imasálját. Ez a megrendítő színpadkép méltó lezárása a nem tökéletes, de nagyon jó előadásnak. w

William Shakespeare: A velencei kalmár
(Kolozsvári Állami Magyar Színház)
Rendezte: Tompa Gábor
Dramaturg: Visky András