Posztmodern alázat és katarzis

A majd egy hónapon át tartó, április 11-én kezdődött szemlén az elmúlt évekhez hasonlóan az európai színházi szcéna legérdekesebb előadásai vendégszerepeltek, kiegészítve olyan különlegességekkel, mint a világhírű bohóc, Szlava Polunyin Snowshow-ja vagy a Kazahsztánból érkező Korkut legendája, de az érdeklődők a kazanyi Tatár Állami Színház bemutatóját is megtekinthették. A hat cirkuszi produkció mellett összesen huszonkét vendégjátékot élvezhetett a közönség, de a hazai színházi szakma színe-java is tiszteletét tette a fesztiválon. Beszámolónkban az általunk látott három darabot igyekszünk feleleveníteni, amelyek révén képet alkothatunk a kortárs európai színjátszás aktuális helyzetéről, tendenciáiról.

A MITEM talán legnagyobb sikerű, leghosszabb vastapssal jutalmazott bemutatója a húsvéti szünet előtt játszott Ványa bácsi volt, a moszkvai Vahtangov Állami Színház előadása a litván Rimas Tumi­nas rendezésében, valamint április végén A vágy villamosa a Berliner Ensemble-tól, amelyet az egyik legjobb kortárs alkotóként számon tartott Michael Thalheimer vitt színpadra. A nagyszínpados előadásokon kívül még egy kisebb, lisszaboni társulat vendégjátékát láttuk a teátrum Gobbi Hilda színpadán, amelynek tagjai Federico Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámájával érkeztek Budapestre. E sorok írója számára a fesztivál egyik legnagyobb vonzereje nyelvi sokszínűsége, a lehetőség például arra, hogy Csehovot eredetiben hallhassa, illetve az, hogy így megismerheti más népek színházát, akkor is, ha turistaként az adott országban járva erre nem volt ideje. A kulturális és nyelvi sokszínűségben idén sem csalódtunk: óriási élmény volt a Ványa bácsit oroszul nézni, portugál és angol nyelven játszó színészekre felváltva figyelni, és meglepő módon Tennessee Williams németül is legalább annyira erős, mint angolul (vagy magyarul).

Mindhárom előadást inkább a rendezői színház kategóriájába sorolnánk, bár tény, hogy nagyszerű színészi alakításokat láttunk az összes estén. Az is igaz, hogy aki a klasszikus adaptációkat, megvalósításokat szereti, annak nem egykönnyen befogadható a MITEM darabjainak többsége, hiszen a világszínházban továbbra is dívik a posztmodern szükségtelen elidegenítő effektusokban bővelkedő, mindent felforgató szemlélet… ugyanakkor éppen a fentebb említett orosz és német előadások bizonyították, hogy lehet mindezt érzékenyen, érthetően, nézőbarátan is csinálni.

Noha Rimas Tuminas Ványa bácsi-rendezése némileg koncepciótlannak tűnik, és nem egészen érthető, miért kell az egyébként zseniális színészeknek össze-vissza szaladgálniuk, vagy éppen miért kell a csodálatosan felépülő katarzist, Szonya zárómonológját megspékelni egy kis pantomimmal, mindez a lényegen nem változtat. A litván rendezőnek és színészeinek sikerült átadni valamit a csehovi lélekből. A játszók közül feltétlenül ki kell emelnünk Maria Bergyinszkiht (Szonya) és a címszerepben Szergej Makoveckijt, akik tényleg emlékezetes alakítást nyújtottak, valamint meg kell említenünk a fénytervező Maja Savdatuasvili nevét, aki nagyban hozzájárult a minimalista színpadkép széppé tételéhez.

A Berliner Ensemble idei előadása, ha elementáris erejűnek nem is, de mindenképp sodró lendületűnek mondható: a tavalyi Kaukázusi krétakör után a Michael Thalheimer vezette csapat A vágy villamosát hozta Budapestre, szokatlan és meglepően jól működő, kalitkajellegű, mindenhol lefelé lejtő térrel. Ám nemcsak ez a ferde színpad volt érdekes, hanem az is, milyen jól működnek Tennessee Williams szövegei egy teljesen lecsupaszított térben. Noha szünet nélkül játszották, a majdnem két órát egyben sem éreztük hosszúnak.

A Thalheimer által megálmodott lejtős, szűk tér kiválóan érzékeltette a Williams drámáját átható bezártságot, fojtogató légkört, illetve azt, ahogy főszereplője egyre lejjebb csúszik az őrületbe. Sajnos azonban Blanche-ként Cordelia Wege az elejétől a végéig ugyanolyan „ideges”, kiabál és sír, alakításából hiányzik a fokozatosság, annak érzékeltetése, a nő hogyan csúszik bele a depresszióból az őrületbe. Nincs jól felépítve így ez a szerep, noha vannak csendes, szép pillanatai – különösen a húgát, Stellát játszó Sina Martensszel közös jeleneteiben. Martens pedig egyszerűen lenyűgöző szerepében. Megérdemelten járt a vastaps.

Másnap igazi csemegének ígérkezett a lisszaboni Companhia João Garcia Miguel társulat produkciója már önmagában attól, hogy portugálok játszanak egy spanyol darabot, ráadásul portugál nyelven, az Ibériai-félsziget színházához pedig ritkán van szerencsénk Magyarországon (leszámítva a táncművészetet). Sajnos csalódnunk kellett. A társulat névadója és a Bernarda Alba háza rendezője teljesen koncepciótlan, zavaros, öncélú előadást rakott össze. Olyan tíz perces, szükségtelen és túlaktualizált nyitómonológgal, amelyben Trumptól a Brexitig mindenről szó esett, csak Lorcáról nem, no meg Bernarda Alba lányairól, kiegészítve egy – amúgy érdekes, de abszolút nem odaillő – japán mondával a világ keletkezéséről, nő és férfi párharcáról. Amikor a színpadon jelenlévő négy színész végre elkezdte a tényleges drámát játszani, fellélegzett a közönség. Éppen nekik, a férfiként Bernarda Albát alakító angol Sean O’Callaghannek, és leginkább a legfiatalabb lányát, Adelát játszó Beatriz Godinhónak köszönhető, hogy mégsem rossz érzésekkel távoztunk a színházból. Érdekes színházi élmény volt ez a Macarena-tánccal, kődobálással és performansszal tarkított másfél óra, jónak nem feltétlenül mondanánk, de legalább gyönyörködhettünk a portugál nyelv szépségében. Mindazonáltal nagyon hiányoltuk a lisszaboni produkcióból azt a fajta alkotói alázatot, amelyet mind az orosz, mind a német előadásban tapasztaltunk, ahol minden (poszt)modernizáció ellenére a hangsúly végig a szövegen, a darab lényegén, szellemiségén volt.