Az étkezdétől az Esőemberig

Ötvenéves pályája legfontosabb tapasztalatait idézte fel tegnap Barry Levinson Oscar-díjas filmrendező az Urániában, akit Osváth Gábor producer kérdezett a pódiumon. Az alkotó éppen Budapesten forgatja legújabb mozifilmjét, Harry Haft címmel, Danny DeVito és Ben Foster főszereplésével, a beszélgetésre a Magyar Nemzeti Filmalap Fast Forward elnevezésű programja révén került sor.

Megtudtuk, hogy új filmje a második világháborús tematika mellett a poszttraumás stressz szindrómával való küzdelmet állítja a középpontba, valamint azt is, hogy a budapesti helyszínek New Yorkot, azon belül is például Coney Islandet idézik meg. Levinson azt is elmondta, életében először forgat a magyar fővárosban, amelynek építészetét lenyűgözőnek találja – a magyar nyelvvel viszont akadnak problémái. A beszélgetés ezután a pályakezdésének körülményeivel folytatódott: egyetem után egy helyi televízióban dolgozott úgynevezett megtekintőként, ahol Orson Welles, John Houston, William Wyler mind nagy hatást tett rá. Hozzáfűzte, sosem volt célja rendezővé válni, pályakezdőként a színészetbe is belekóstolt: Los Angelesben részt vett kurzusokon, ahol az improvizáció fontosságát tanulta meg, illetve ezáltal később sokkal könnyebben megértette színészeit. Eleinte azonban mégis elsősorban az írás felé fordult, televíziós műsorok szövegírójaként, majd a nagy komikus, Mel Brooks filmjeiben dolgozott. „Az ő tanácsára kezdtem el írni az első filmemet, Az étkezdét. Eleinte nem tetszett a gyártó stúdiónak, nem is igazán akarták vetíteni, de végül egy év alatt nagyon jó kritikákat kapott, és igazán emblematikussá vált. Már akkor is a karakterek közti viszonyok érdekeltek” – fejtette ki a rendező.

A dialógusok és a kapcsolatteremtés később még fontosabb szerepet kapott Levinson életművében, az improvizációval együtt. Különösen a Jó reggelt, Vietnam! kapcsán, amelyben saját elmondása szerint igyekezett minél több teret hagyni Robin Williams ebbéli képességének. „A megírt szövegek, párbeszédek sosem fognak elég életszerűen hangzani, támpontnak kellenek, de hagyni kell, hogy a maguk útján menjenek a dolgok” – magyarázta Levinson. Elmesélte, hogy Robin Williams folyton aggódott, korábbi sikertelenségei miatt nagyon bizonytalan volt, jól sikerültek-e a rádiós részek, és felajánlotta, hogy vegyük fel újra az egészet, de végül erre nem volt szükség. Aztán ismét beleütközött abba a problémába, szeretni fogja-e a közönség a filmet, ugyanis addig még senki nem mert humorral közelíteni a vietnami témához. A fogadtatástól való félelem, és a stúdiók emiatti vonakodása karrierem nagy részét meghatározta – vallotta be a rendező.

Oscar-díjas alkotását, az Esőembert is tulajdonképpen a véletlennek, illetve feleségének köszönheti – mondta el Osváth Gábor kérdésére – ugyanis a filmet eredetileg Sydney Pollack rendezte volna, ő eleinte csak a forgatókönyvben működött közre, de miután Pollack visszaadta a megbízást, Levinson a felesége tanácsára elvállalta. Mint elmesélte, Dustin Hoffmannal közösen találták ki, hogy az autista címszereplő szorongása milyen formában jelenjen meg: a színész első jelenetét mindketten kicsit hosszúnak érezték, ezért végül csak a mantrázást tartották meg belőle. „Először hagyni kell, hogy a színész kibontakozzon, aztán pedig csak finomhangolásra van szükség, ez a színész-rendező közti kapcsolat mágiája” – magyarázta Levinson. Hozzáfűzte: folyamatosan gondolni kell arra, hogyan tudunk kapcsolatot teremteni a közönséggel, nincs nagyobb élmény annál, mint amikor egy nagy és jó közönségnek megmutathatjuk a filmet.