A szocializmus állatorvosi ménese

Az erőszakos elitcsere mindig izgalmas helyzeteket teremt, az új rendszer pedig sokszor küzd káderínséggel, amit vagy a korábbi szisztéma figuráinak kényszerű felhasználásával, vagy lojális, de a feladatra teljesen alkalmatlan emberek kulcspozícióba helyezésével próbál orvosolni. Ennek gyakorlatát jól ismerjük az ötvenes évek módszereit kifigurázó Tanú című filmből, amelyben az esendő Pelikán József gátőrből csinálnak uszoda- majd vidámpark-igazgatót, sőt, a Narancskutató Intézet vezetőjét. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az 1969-ben rendezett film sokat szépített a valóságon, a szocializmusnak csupán afféle csikóéveiként tekintett az ötvenes évekre, s értelemszerűen nem nyúlt az olyan tabutémákhoz, mint a gazdaság brutális módszerekkel történő szovjetizálása vagy a terrorállam ragadozó-fosztogató gyakorlata. Ahogy a főkáderek zöme sem Pelikán elvtárs naiv jóakaratával vágott bele a feladatába.

Majtényi György, Szabó Csaba és Mikó Zsuzsanna friss kötete, a Kommunista kiskirályok tizenhét esetet dolgoz fel, javarészt egy-egy funkcionárius életútjára fókuszálva, az olyan, korszakos botrányt kiváltó nagyhalaktól, mint Czinege Lajos honvédelmi miniszter egészen az egyszerű téeszelnökökig. A Libri könyvkiadónál megjelent kötet címe (és címlapja) Virág elvtársat idézve „a torkánál ragadja meg” azt az ellentmondást, amely a rendszer egyenlőséget és puritanizmust propagáló jelszavai, valamint a valóság, a feudális kényurakat megszégyenítő hatalomgyakorlás és rongyrázás között feszül.

Beszédes példákként hivatkozik a feldolgozott esetekre a kötet bevezetője is, amely egyébként a kötelező orwelles kör után, némi fanyar humorral éppen vallási vezetők hatalommal való visszaéléséről szóló meglátásaival nyit. No meg rávilágít arra is, hogy nincs olyan elnyomás, amely száz százalékig keresztül tudja verni az akaratát, mindig kénytelen valamilyen szinten figyelembe venni az elnyomottak tűrőképességét, éppen ezért valamiféle belső ellenőrzést fenntartani.

Az egyes esettanulmányok maguk is bővelkednek az ismeretterjesztő jellegű betoldásokban, például a Munkásőrség felállításának vagy a mezőgazdaság kollektivizálásának rövid történetében. Színesek a jellemábrázolások, miközben a közös jellemzők is jól kivehetők: az iskolázatlanság, a párthűség alapján történő gyors karrier személyiségromboló hatása, az alkoholizmus, a következménynélküliség, az erőszakra való hajlam és általában az autoriter személyiségjegyek. Izgalmas a büntetés és a büntetlenség kérdése is: általában, ha éppen akkor tetőzött az adott funkcionárius visszaéléseinek botrányhulláma, amikor politikai vonalon is rosszul állt a szénája, avagy lehetetlen volt eltussolni a dolgot, az illető akár még börtönbe is kerülhetett, mint akármelyik civil. Ellenkező esetben beindult a kádermosdató: így lehetséges, hogy a cikk elején bemutatott Vakles György – aki korra és nemre való tekintet nélkül, különös kegyetlenséggel addig verte és kínozta Zalakod parasztságát, amíg egytől-egyig be nem léptek a téeszbe – az incidens után a falutól alig hat kilométerre lévő kenézlői téesz vezetője.

Persze az 1945 és 1990 között megtörtént esetek nagy részéről még szűk körben is hallgattak az áldozatok. Még kisebb részben tettek bármiféle feljelentést, amelyeknek alig töredékében indult eljárás, s azoknak is csak kis részében hoztak bármiféle elmarasztaló ítéletet. Ezekből az esetekből válogattak ki a kötet szerzői tizenhét állatorvosi lovat. Ami így összességében egész ménesnek tűnik, de még mindig csak elenyésző része a szocializmus sajátosan gazdag faunájának.