Mi fán terem az operett?

Ennek darabjai mintegy kislexikonként, kronologikus sorrendben haladva ismertetik a magyar festészet, színjátszás, filmkészítés, építészet legfontosabb korszakait, alkotóit, szereplőit. Mindegyik kötet óriási ismeretanyagot ölel fel, és igyekszik közérthető módon átadni azt, színes illusztrációkkal, archív dokumentumokkal, fényképekkel, szövegkönyv- vagy újságrészletekkel egészítve ki az átfogó kultúrtörténeti kalandozást. A sorozat legutóbbi darabja a népszerű, ám a mai napig sokszor kissé lenézett hungarikum, az operett műfajába nyújt betekintést. A kiindulópontja is részben annak bemutatása, hogyan vált ez a voltaképp könnyedebb műfaj magyar kuriózumként világhírűvé, olyan, nemzetközileg is népszerű szerzőkkel, mint Kálmán Imre, Lehár Ferenc vagy Huszka Jenő.

A magyar operett című munka szerzője Winkler Gábor, a Szent János Kórház belgyógyász–diabetológusa, aki közismert zenekedvelő, egyben ismeretterjesztő hírében is áll, a 2000-es évek elején négykötetes operaenciklopédiáját (Barangolás az operák világában) szakmai és olvasói körökben egyaránt dicsérték. A sorozatot folytatva 2013-ban pedig két, a korábbiakhoz hasonlóan vaskos kötetben annak „kistestvérét”, az operettet vette górcső alá. A Holnap Kiadónál megjelent puhafedeles ismeretterjesztő könyvecske előbbi munkájának összefoglalása.

Winkler nagy erénye, hogy nagyon olvasmányosan, hatalmas mesélőkedvvel ír, ezáltal elárasztja olvasóit a műfaj kialakulására, fejlődésére, a nagy szerzőkre, fontos művekre vonatkozó információkkal vagy például a leghíresebb színészekről (Latabár Kálmán, Fedák Sári), vitatott renoméjú operettszínházi igazgatókról (például Gáspár Margit) szóló anekdotákkal. Ez a hátránya is egyben: jó olvasgatni, de nehéz feldolgozni a rengeteg ismeretet, illetve kiszűrni, kikeresni belőle a konkrét zene- és kultúrtörténeti adatot, amelyre épp kíváncsiak vagyunk. A kiadó sorozatának többi darabjánál is voltak problémáink az ömlesztett információmennyiséggel, hiába kerül a kötetek végére név-, esetleg tárgymutató vagy mini fogalomtár, az olvasó könnyen elveszik a sorok közt, ennélfogva a könyvek kevésbé használhatók oktatási vagy tanulási célra – és ettől Winkler kötete sem különbözik.

Ugyanakkor mindenképp megsüvegelendő az a feldolgozott és idézett forrásmennyiség, amelyen a kötet alapul, és amely egyben tovább is tudja irányítani az érdeklődő olvasót vagy kutatót a mélyebb kérdések felé.

A kötet nem titkolt célja, hogy az operett kritikusai számára bebizonyítsa: alaptalan a műfajt rendszeresen komolytalannak, giccsesnek, „könnyűnek” bélyegezni csak azért, mert nagyobb tömeg szórakoztatására lett kitalálva. Feltárja az operett mélységeit is, a csillogás mögött rejtőző kemény munkát. Hogy ez mennyire sikerül neki, megítélni nem tudjuk, ugyanis némileg elfogultak vagyunk a műfaj iránt – jó értelemben. Ám az biztos, hogy az előítéletek lebontását nem szolgálja a könyv tartalmának teljesen ellentmondó, rózsaszínű borító.