Aki tabukat döntött le

Mert bár kiválóan bemutatja a századfordulós párizsi élet dekadenciáját és a vidék nyugalmát, legnagyobb sajnálatunkra nem igazán ér fel az írónőhöz vagy műveihez. Tudniillik igaz, hogy Gabrielle-Sidonie Colette állandóan szerelmes volt, néha nőkbe is, három férjet elfogyasztott, utazásai és kapcsolatai miatt botrányhősnek számított, ám ez a korabeli Franciaországban ha elfogadott nem is, de kirívó sem volt. Westmoreland pedig sajnos inkább erre helyezte a hangsúlyt filmjében: Colette és első férje, a nála jóval idősebb, íróként és kritikusként tetszelgő dandy, Willy (Henry Gauthiers-Villars) kapcsolatára, mindkettejük házasságon kívüli szerelmeire, illetve arra, micsoda szabad szellem és korát megelőző feminista volt Colette.

Ez csak azért baj, mert ami őt igazán felemelte, az nem a hétköznapi, hanem az irodalmi tabuk ledöntése volt: hogy a modern lányregény megteremtőjeként a történeteinek hőseit (Claudine, Gigi) igazán egyedi, személyes hangon szólaltatta meg, még George Sand-nál is árnyaltabban bemutatva sorsukat, és hogy valóban küzdött a nők egyenjogúságáért – az irodalmi életben. Emellett ő volt a rangos Goncourt-díjat osztó testület első női elnöke 1949 és 1954 között, a Le Matin napilap irodalmi rovatának vezetője, a Belga Királyi Akadémia tagja, kitüntették a Francia Becsületrenddel, és 1954-es halála után állami búcsúztatásban részesült (a Père-Lachaise temetőben nyugszik). Párizs központjában, a Louvre mellett ma az a tér őrzi nevét, ahol a Comédie-Française (a francia nemzeti színház) és a Palais Royal áll.

Westmoreland filmjéből azonban mindez nem derül ki, még említés szintjén sem. Még a végén sem, amikor a stáblista előtt az életrajzi filmekben bevett gyakorlat szerint archív fotók és feliratok segítségével elmesélik a szereplők további életét. Ugyanakkor, ha ettől eltekintünk, a rendezőt dicséret illeti atmoszférateremtő munkájáért, a film ritmusáért: a bensőséges, szerelmes vagy feszült párbeszédek és tömegjelenetek váltakozásáért. Bár furcsa, hogy egy Párizsban játszódó filmben mindenki angolul beszél és ír, de Westmoreland legalább arra odafigyelt: ha Colette gondolatait angolul is mondja ki, legalább amikor a kamera a füzetét mutatja, ott franciául – eredetiben – jelenjenek meg a szövegek.

A címszereplőt játszó Keira Knightley-nak hiába állnak jól a történelmi–irodalmi hősnők, és hiába jó színésznő, Colette-ként a film elején nem egészen meggyőző – kétségtelen, hogy aztán „belejön” a karakterbe, már-már meghatóan ábrázolja például, ahogy Gabrielle nagyobb kihagyások után újra írni kezd. Valószínűleg nem ez az alakítás hozza meg neki a harmadik Oscar-jelölést, bár a #metoo-korszakban még az is lehet, hogy a feministábbra vett Colette aranyszobrot ér majd.

Viszont aki miatt igazán érdemes végigülni a filmet, az a Willyt alakító kiváló színész, Dominic West. Egyszerűen remekel, meglepő, hogy milyen átváltozásokra képes, hogyan tud zsarnok, önző macsóból szerettel teli vagy kétségbeesett férjjé alakulni. Végre egy színész, akinek rendes mimikája van: akinek minden rezdülését nyomon lehet követni, és aki tökéletesen közvetíti a karaktere gondolatait. Ráadásul sosem ugyanolyan, noha szeretik ráosztani a „vérnősző barom” férfitípust megtestesítő szerepeket. Ehhez képest az idén év elején a BBC One Victor Hugo Nyomorultak című regényéből készült sorozatában Jean Valjeant játszotta elképesztő finomsággal – abból a megtörtségből valami a Colette végén is látszik, amikor a sokszor ütnivalóan hazug és agresszív Willy hirtelen rádöbben, elvesztette élete szerelmét. Abban a jelenetben Knightley is kiváló, de West bőven lejátssza. Tőle, miatta áll meg egy pillanatra a levegő a vászonbeli szobában, és a moziteremben.

Mindent összevetve szórakoztató, szépen megcsinált kosztümös film a Colette, és nagyon jó látni benne Budapestet: az Operaházat, a Moulin Rouge-ként „szereplő” Kálmán Imre Teátrumot (az Operettszínház mellett) vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumot a kevésbé szemfülesek is könnyen felfedezhetik.