Hagyományokra építeni az újat

– Fiatal alkotóként hogyan látja belülről a pályakezdő színészek helyzetét?

– Tudatosan választottam a Színművészeti után a biztos társulati lét helyett a szabadúszó életformát, ami nyilván kockázatos vállalás volt. Tisztában voltam azzal, hogy esetleg nem lesz munkám, de szerencsére az élet díjazta a vakmerőségemet. Mindig dolgoztam, fiatal pályakezdők munkáiban is, kőszínházban és független társulatokban is. Sőt, rendszeresen önálló projekteket hoztam létre. Szóval a mai magyar színházi élet minden szeletét megtapasztaltam.

– Sokszor hallani, hogy a független színházi szcéna nehézségekkel küzd. A Magyar Művészeti Akadémia hároméves támogatási programja segítséget nyújt?

– Fiatal pályakezdőként, akár rendezőként, akár színészként ha bármilyen független előadást vagy projektet akar valaki csinálni, azt vagy magának finanszírozza, ami szinte lehetetlen, vagy különböző pályázatokon keresztül szerez támogatást. Ilyen például a Manna, több projektem az ő segítségükkel jött létre, de a Füge is adott ki olyan pályázatot, amelynek köszönhe­tően megvalósult egy-egy produkciónk. Az olyan támogatások, mint az MMA ösztöndíja, elengedhetetlenek ahhoz, hogy fiatal művészek önálló, egyedi, független hangot találjanak, hogy Magyarországon továbbra is ilyen magas színvonalú színházi élet legyen. Az ösztöndíj segítségével fiatal alkotók meg tudják valósítani a terveiket, kísérleteiket, az így létrejött projektekre pedig mindenféleképp szükség van, mert általuk nemcsak mi, kortársak tudunk egymás művészetére hatással lenni, hanem mindebből a nagyobb színházak is táplálkoznak, hiszen kölcsönösen hatnak ezek az impulzusok. Állami szinten befektetésként kell a fiatal alkotókra gondolni, hiszen egy-egy munkából, próbálkozásból akár hosszú éveken át tartó projektek, új társulatok, formációk jöhetnek létre, amelyek aztán később gazdagíthatják a hazai művészeti életet, illetve nemzetközi szinten is hatással lehet.

– Kutatási témáként a tradicionális alapokon nyugvó felnőtt bábszínházi műfaj megújítását jelölte meg. Pontosan mit ért ezalatt?

– Eddig is voltak saját projektjeim, az MMA-ösztöndíj azonban abban segít, hogy további elméleti, történeti kutatásokat végezhessek a báb- és mozgásszínház, illetve a képzőművészet terén, valamint gyakorlatban is fejlesszem magam. Az innovatív szemlélet nagyon fontos számomra, ami alapvetően abból fakad, hogy bábművész szakirányt végeztem. Az egyetemi tanmenet a tradíciókra épül, ami első körben nagyon fontos és helyes, hiszen bármilyen művészeti ágban előbb meg kell szerezni alapokat. Ez nálunk, a bábszakon kifejezetten igaz volt, megismerkedtünk az összes hagyományos technikával, mint a marionett, a vajang vagy a kesztyűsbáb. De ha körbenézünk, az életünk minden területén innovációk vesznek körül minket, és azt gondolom, hogy ez alól a színházművészet sem kivétel. Nem szabad megtagadni azt, hogy vannak olyan újszerű megoldások, technikák, amelyek az életünket is segítik, és a művészetekben is egyre inkább jelen vannak. Az kezdett el érdekelni, hogy bár a tradíciókat nem szabad, de nem is akarom figyelmen kívül hagyni, miként tudok a már meglévő tanulmányaimra alapozva az előadásaimba különféle innovatív irányokat is belevenni. Erre építettem fel a hároméves kutatási tervemet, amelynek a kifutása egy összművészeti projekt létrehozása.

– Miben különbözik a felnőtt bábszínház a gyerekeknek szóló előadásoktól?

– Bár a műfajnak nagyon fontos feladata a gyerekek megszólítása, nemzetközi szinten és már itthon is egyre színesebb a paletta. A prózai színházakban is egyre többször használnak bábos gesztusokat, bábszínházi megoldásokat, én magam is. Ez a gondolkodásmód kreativitást ad, egy-egy felnőtteknek szóló bábelőadásban olyan témát dolgozunk fel, amely az idősebb korosztálynak szól, emellett kissé összművészeti irányba mutató látványvilágot kell elképzelni.

– Hogyan képzeljük el ezt?

– A prózai színházat saját alkotásaimban is mozgásszínházi és bábos technikákkal, valamint képzőművészeti elemekkel szoktam vegyíteni, a kutatásomban is nagy hangsúlyt fektetek e műfajok alaposabb megismerésére. E háromból a képzőművészet és a bábszínház áll a legközelebb egymáshoz, de a bábjátékra rá tud kapcsolódni a mozgásművészet is. Mindegyikben közös, hogy nem szükséges a prózai közlésmód, azaz a beszéd ahhoz, hogy tökéletesen kifejezzük magunkat vagy azt a gondolatiságot, történetet, amit színpadra szeretnénk vinni. Elméleti kutatásaim is ezt a három területet célozzák, ezen kívül külön időszakot szeretnék szentelni a női performance-művészek tanulmányozására: Marina Abramovic, Ladik Katalin, Drozdik Orsolya mind olyan alkotók, akiket nagyra tartok. Ezen kívül az installációk művészete is érdekel, az is része lesz a nagy egésznek. A hároméves pe­riódus végén egyszemélyes előadással szeretném lezárni a projektet, ami tulajdonképpen az elméleti kutatásom gyakorlati összegzése lesz.

– Vizuális nevelési program kidolgozását is említi. Mire irányulna ez?

– Iskolásoknak szóló tantermi színház a kirekesztésről, a jövő héten indulunk vele többállomásos turnéra Budapesten, de például Pilisvörösvárra és Miskolcra is megyünk. Olyan nonverbális előadást hoztunk létre Bán Bálint kollégámmal mozgás- és látványszínházi elemeket felhasználva, Puskás Dániel célzottan nekünk készült zenéjével, amelyben a csoporton belüli kirekesztés témáját dolgozzuk fel. Szavak nélkül olyan történetet közlünk, amely mélyen érinti ezt a serdülő korosztályt. A performance látványvilágát Pintér Judittal közösen készítettük el. A zene, a látvány, a mozgás hármasából felépülő darab után pedig velük beszélgetve, együtt dolgozzuk fel a látottakat. Számomra azért volt fontos ez a projekt, mert gyerekekhez, fiatalokhoz tudunk szólni, ráadásul olyanokhoz, akik nem biztos, hogy találkoztak kortárs művészeti ágakkal, mert családi helyzetükből, lakhelyükből adódóan nem volt lehetőségük erre. Így megismerkedhetnek ezekkel az irányzatokkal, olyan formanyelvű előadással találkozhatnak, amivel eddig nem.

– Hogyan fogadták mindezt azok a gyerekek, akik már látták?

– Azt kell mondanom, hogy a kamaszokkal, akik a legellentétesebb reakciókra képesek, és akikre rásütjük a bélyeget, hogy ellenségesek, nehezen kezelhetők, vagy nem érdekli őket túl sok minden, remekül lehet dolgozni. Vadnak tűnő „fiúbandák” gyakorlatilag tátott szájjal nézték az előadást, és utána érzékenyen, alázattal, nyíltan beszélgettek velünk a témáról, a kirekesztők és a kirekesztettek viszonyáról, arról, hogyan lehetne ezen változtatni, hogyan ne nézzük rossz szemmel azt, főleg iskolai csoportokban, aki egy picit is eltér az átlagtól, a helyi normától az érdeklődésében, bőrszínében, nemzetiségében, szociális helyzetében. Vannak persze nehezebben kezelhető, zárkózottabb csoportok, amelyekre több ener­giát kell fordítanunk. Ezért is fontos erősen támogatni a kultúrát, hogy ne csak azok tudjanak színházba járni, akik megengedhetik maguknak anyagilag, hisz a kultúra társadalomra gyakorolt pozitív hatása hosszú távon érzékelhető. Az előadásunk végén direkt nem mondunk ki semmiféle tanulságot, rá szeretnénk vezetni a fiatalokat arra, hogy fontos a párbeszéd és az egymás iránti nyitottság.