Kultúra

Elvesztett éden

Silviu Purcărete ismét a Nemzetiben rendezett: a Meggyeskertben csodálatos látványvilágú, ízig-vérig csehovi hangulatot teremt – Udvaros Dorottya és Trill Zsolt remekel a darabban

Elvesztett éden
Cselekvésképtelen hősök a változás küszöbén (középen: Udvaros Dorottya)
Fotó: Katona László

Anton Pavlovics Csehov úgynevezett érett korszakában született négy nagy drámájából legkésőbbi az 1903-ban írt Cseresznyéskert, azaz (Morcsányi Géza új, az eredeti Visnyovij szadnak megfelelő címével) Meggyeskert – az életmű utolsó darabja. Az európai színházi szcéna egyik legnevesebb rendezője, a román Silviu Purcărete szerint éppen ezért művészi végrendeletnek is tekinthető, az elmúlásról, a végről szól. Ahogy az új világ felváltja a régit, a gyermekkori édenkertet felparcellázzák, a gyümölcsfákat kivágják. Furcsa mód az orosz mester mégis a komédia műfajmegjelölést választotta a darabnak, sőt, leveleiben színésznő felesége, a főszereplő Ljubov Andrejevnát alakító Olga Knipper figyelmét külön, többször is felhívja erre. Sztanyiszlavkij 1904-es Művész Színházi színrevitele óta azonban a rendezők inkább a tragikusságra, drámai hangvételre próbálják helyezni a hangsúlyt. Nem egészen tévesen, de nem is helyesen.

Hiszen a befogadó, értelmező szempontjából benne van minden tragikusság, az elvesztett, vissza soha nem hozható gyermekkor, éden iránti vágyódás, amelyet talán maga a kert is szimbolizál, az elmúlás fájdalma. Ugyanakkor nyelvi és dramaturgiai szinten is tele van groteszk elemekkel, amelyek hangsúlyozzák a szerző szándéka szerinti komédiásságot. Purcărete pedig úgy tűnik, szereti ellenkező végükről megfogni a dolgokat: a Meggyeskert utóbbi jellegét próbálja felszínre hozni nemzeti színházbeli rendezésében. Pályafutása során mindössze másodszor nyúl az orosz drámaíró művéhez, a teátrum társulatával pedig 2015-ben dolgozott legutóbb: akkor Shakespeare Ahogy tetszikjét vitte színre – fenekestül felforgatva a vígjátékot, már-már az abszurd dráma határáig kiterjesztve azt.

Érdekes módon – nagy örömünkre, mert az előbb említett előadást nagyon nem szerettük – a csehovi alapanyag ellenáll a felforgatási szándéknak: a csehovi drámaiatlan dramaturgiába könnyebben belesimul a kortárs, posztmodern színház minden elidegenítése. Így a Meggyeskert minden szépséghibájával együtt csodálatos látványvilágú, a határokat éppencsak feszegető, szép, a csehovi hangulatot ízig-vérig megőrző előadás lett. Eltekintve a második felvonásban Ranyevszkaja rosszul értelmezett báli őrületétől, amely jelenetet a végig nagyszerű Udvaros Dorottya is kicsit túljátssza, a darab tökéletesen megmarad a cselekménytelen dráma rétegeiben. A groteszk jegyek, mint Gajev (Blaskó Péter) minduntalan közbeszúrt biliárdos kifejezései, Sarlotta (Szűcs Nelli), a bűvész nevelőnő furcsa trükkjei, „Petya” Trofimov (Bordás Roland), a volt házitanító ügyetlensége pedig valóban mosolyt csalnak arcunkra, még ha időlegesen is. Mégha kicsit kelletlenül is, amikor a Trill Zsolt zseniális alakításában valóban gyökkettő sebességgel közlekedő, vénséges-vén, kortalanul öreg Firszen, az inason nevetünk. Ettől még persze a Meggyeskert nem kevésbé nagy falat a nézők számára, a hátunk mögött ülő barátnői párosnak bizony már az első öt perc is megterhelőnek bizonyult, amit hangos sóhajtozással és sugdolózással adtak a körülöttük lévők tudtára (hogy szünetben el is meneküljenek a színházból).

Ugyanis a Meggyeskert – a csehovi instrukciókkal tökéletes összhangban – teljes sötétben kezdődik. A Lopahint kiválóan megformáló Kristán Attila csak egy elemlámpával világítja meg könyvét, Dunyása, a szobalány szintén csak apró fénypontok közt rohangál. Várják a ház úrnőjének visszatértét. Aztán szépen lassan virradni kezd, és a hajnal első sugaraival megérkezik Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja (Udvaros Dorottya) s vele népes kísérete. Purcărete rendezése valahol itt nyeri meg a Csehovot ismerő/értő nézőt magának, részben Helmut Stürmer fénytervező csodálatos színeinek köszönhetően. Innentől kezdve aztán jöhet nagyjából bármilyen furcsa, oda nem illő effektus, a legváratlanabb pillanatokban énekelni kezdő (vagy énekbeszédre) váltó színészek, a rémesen hangos háttérzenék és zörejek, amelyek sajnos a dráma legfontosabb mondatait nyomják el, az utolsó öt percben folyamatosan, hangosan ketyegő óra… Igazán semmi sem tudja megtörni a varázst. A lángok martalékává váló régi világ édenkertjéből a színészekkel együtt mi is útnak indulunk a bizonytalan jövő felé.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom