Többrétegű történetek

– Az idei színházi világnapi üzenetben március 27-én Carlos Celdrán kubai rendező úgy fogalmazott: „a színház láthatatlanul terjed, nem ismeri a földrajzot, de be­leavatkozik mindazok életébe, akik művelik. A színházművészet egyesít. […] a színház önmagában is olyan, mint egy ország, a világot behálózó hatalmas terület.” Egyetért ezekkel a gondolatokkal?

– Mindez igaz, annyit tennék hozzá, hogy a színház egyszerre horizontális és vertikális. Horizontális, mert az itt és most pillanatában megosztott élmény, de vertikális is az időn átívelő értelmében. Szophoklészt minden korban játsszák. Egyébiránt nagyon optimista vagyok a színházat illetően, úgy gondolom, hogy a digitalizáció, a robotizáció előrehaladtával egyre nagyobb szükségünk lesz lélekre, jelenlétre, különleges pillanatokra, amiket megoszthatunk. Amilyen mértékben fejlődik a technika, annál több oka lesz a színháznak létezni, mert lelke van, élő. A színház egyfajta spirituális útkereszteződés: egyszerre jelen és kapcsolat a múlttal.

– Az ember múlthoz fűződő viszonya fontos szerepet tölt be legújabb regényében, a januárban megjelent Félix et la source invisible-ben (Félix és a láthatatlan forrás) is: „ha nincs többé múltunk, akkor jelenünk sincs, és még kevésbé jövőnk”. Miért?

– Mert a történeteink nem velünk kezdődnek, más történetek folytatásai vagy gyümölcsei. Amikor megszületünk, a saját, megírandó történetünkön kívül sok másikat is hozunk magunkkal: családunkét, a nemzetünkét, társadalmunkét, vallásunkét. Éppen ezért az embernek úgy kell írnia saját történetét, hogy közben tudatában van mindannak, amiből az felépül. Ezért veszélyes elszakadni a múltunktól: a regénybeli kisfiú, Félix édesanyja, Fatou teljesen és önként vágja el magát a gyökereitől traumái miatt, ám ettől elveszti egyensúlyát, depressziós lesz. A múltunk olyan szerepet tölt be az életünkben, amilyet szánunk neki – de el kell helyezni magunkban, kapcsolatot kell találni vele, jelentést kell adni neki.

– A Félix a Cycle de l’invisible (Megfoghatatlan-ciklus) nyolcadik kötete. E regényei középpontjában mind lelki kérdések, illetve vallások állnak. Honnan ez a központi motívum?

– Az ember kérdező lény, és a leggyakoribb kérdése a miért. Mindennek az értelmét keressük. Miért élek és halok meg? ­Miért szeretek vagy miért nem? Számunkra a világ nemcsak megfogható, látható tárgyakból, eseményekből, találkozásokból áll, hanem a megfoghatatlanból is: abból az értelemből, jelentésből, amivel felruházunk egy születést, halált, szerelmet. A láthatatlan épp annyira áthatja létünket, mint a látható. A világ nagy jelentésképzői pedig a filozófiák és a vallások. Ezért döntöttem úgy, hogy e regényeken keresztül humanista utazásra indulok a spiritualitásba. Mindegyikben más-más vallást, lelkiséget fedezhetek fel, amitől talán eredetibbek lesznek más vallási tárgyú könyveknél. Ugyanis ha az emberek vallásról beszélnek, akkor általában meggyőzni akarnak, vagy eltávolítani tőle, míg az én nézőpontom teljesen más: tisztelettel, sőt csodálattal fordulok mindegyik hit felé, mert az élő spiritualitásra vagyok kíváncsi, arra, hogyan élik meg hitüket az adott vallású emberek.

– A ciklus egy másik regényéből, az Ibrahim úr és a Korán virágaiból nemcsak filmet készített, hanem tavaly ősszel Párizsban, a Théâtre Rive Gauche színpadán meg is formálta a címszereplőt. Nem volt furcsa élmény a saját karakterét, szövegét játszani?

– Inkább egyfajta beteljesülés volt. Amikor írok, a karaktereim szócsöve vagyok, de csak papíron, aminek hamar vége szakad. ­Aztán egyszer csak ott találtam magam a színpadon Ibrahim úr hangjaként, testeként – úgy éreztem, hogy eljutottam az életre keltés teljességéig.

– Online elérhető mesterkurzusa, amelynek összefoglalójában azt mondja, az író műveinek nem atyja, hanem gyermeke. Mit ért ezalatt?

– Minden könyvem által gazdagodtam és fejlődtem, mert lehetőéget adtak arra, hogy felfedezzem az emberiség egy-egy oldalát: a pszichológiai labirintust, a vallásokat, a spiritualitás és így tovább. Így minden regényt kalandként, felfedezésként, nyomozásként élek meg: új horizontokat nyitnak meg. Az írás lehetővé teszi, hogy megismerjem az emberi lét egy-egy új dimenzióját. Nem azért írok, hogy elmondjam, mit gondolok, hanem hogy felfedezzem azt.

– 2016 óta tagja a Goncourt-díjat ­odaítélő zsűrinek. Mennyiben befolyásolja ez munkáját?

– Tízünknek, akik a Goncourt ­Akadémiát alkotjuk, legfontosabb feladatunk – a végső döntésen kívül – az, hogy olvassunk, felfedezzük az új tehetségeket. Ha tíz vagy húsz éve talált volna meg ez a feladat, még biztos nem vállaltam volna, mert túlságosan el voltam foglalva a saját írásművészetemmel ahhoz, hogy másokéval tudjak foglalkozni – még a saját utamat kerestem. A mesterkurzusba is ezért mertem belevágni, mert most már tudom úgy folytatni a munkámat, hogy közben lelkesedni tudjak, szenvedélyesen érdeklődjek más művekért. Már nem keresem az írásban, ki vagyok, már megtaláltam. Ez a kor előnye.

– Április 2-án lesz akadémikus társaival az évi harmadik találkozójuk. Mi történik ezeken az üléseken, az év elején, amikor még messze vannak a Goncourt-díj odaítélésétől?

– Könyvekről beszélgetünk, semmi másról. Fontos, hogy a saját írásainkat közösen nem vitatjuk meg: az új tehetségekről beszélünk, akiket olvastunk, írókról, akik munkásságát figyelemmel kísérjük. Most vagyunk az év legjobb elsőkönyvesének járó Goncourt-díj döntési időszakában, ma fogjuk kihirdetni a négy finalistát, és egy hónapon belül a legjobb elsőkönyves író nevét. Ezért is kellene befejeznem azt a tizenkét könyvet, amit a bőröndömben magammal hoztam.

– Idén száz éve kapta meg Marcel Proust a Goncourt-t Az eltűnt idő nyomában második része, a Bimbózó lányok árnyékában című regényéért. Hogyan ünneplik a centenáriumot?

– Közreműködünk most tavasszal egy Prousthoz kapcsolódó rendezvénysorozatban is, illetve októberben Cabourgban fogjuk kihirdetni a díjra esélyesek listáját, aminek szimbolikus jelentősége van, hiszen a regénybeli Balbecnek felel meg a város. Bár a Goncourt figyelmen kívül hagyott néha írókat, nagy bátorságra vallott 1919-ben olyan könyvnek adni a díjat, közvetlenül a háború után, amely nem a háborúról szólt, hanem a nagypolgári világról.

– 2017-ben a Le Monde napilapban írt híres publicisztikájában arra kérte ­Emmanuel Macront, hogy elnökként vegye fel újra az irodalommal elődei által némileg elvesztett kapcsolatot. Hogy látja, sikerült ez neki?

– Úgy gondolom, hogy szoros kapcsolatban áll a művészetekkel, tehát tulajdonképpen igen. A probléma az, hogy a társadalom egy része, sok francia létbizonytalanságban él, és csak azzal tud foglalkozni, hogy megkeresse a mindennapi betevőt, tehát egyszerűen nincs szabadideje, amit az irodalomra szánhatna. Tragédia, hogy noha a köztársasági elnökünk tökéletesen alkalmas, képes a feladatára, mégis elveszítette a kapcsolatot a társadalom egy részével, olyan politikát folytat, amely mintha elfelejtette volna a népesség egy részét, akik most igazán és nagyon dühösek. És már mindegy, hogy mit mond, a düh erősebb, egyesek olyan elviselhetetlen bizonytalanságban élnek, ami nem javítható meg néhány intézkedéssel, törvénnyel.

– Egy interjúban azt mondta, hogy az író céljának az egyszerűségnek kell lennie.

– Ezt mindig kiegészítem azzal, hogy nem szabad összekeverni az egyszerűséget a primitívséggel. Előbbi a nehézségek megoldása, a bonyolult érthetően való megfogalmazása, mint amilyen Mozart zenéje – utóbbi pedig tudatlanság, amikor nem foglalkozunk a nehézségekkel. Nekem ez nemcsak esztétikai célom, hanem etikai elvem is: úgy írni, hogy az bárkinek érthető legyen – mindenkihez szólni.