Nem önzetlenségből befogadó az unió

Az európaiak felelősségére figyelmeztet Hölvényi György (Fotó: Varga Imre)

– Nemrég Irakban járt, a ferences Böjte Csaba és a jezsuita Sajgó Szabolcs társaságában. Milyen állapotban van az ottani kereszténység?

– Létezik, létezni is fog, a kérdés inkább az, hányan s milyen formában maradnak meg. A legősibb keresztény közösségekről van szó, ez nem lehet mindegy annak, aki magát euró­painak vallja, ez egyszerre emberi jogi, kulturális, de biztonsági ügy is. A következő hetekben, hónapokban dől el, hogyan tovább. Már elkezdtek óvatosan visszatérni az emberek Moszul, az egykori Ninive környéki keresztény településekbe, először csak az apák, aztán a családok is, miközben a belvárosban még dúlnak a harcok. Az Iszlám Állam október óta defenzívában van, most már inkább az újjáépítés jelentette kihívások miatt aggódnak az érintettek. Azon a területen nyáron ötven fok van, tehát időben kellene megtenni az első lépéseket az újjáépítéshez. Valóban ősi, most romos településeken voltunk, a keresztény egyházak összefogását szimbolizáló eseményeken vettünk részt. Nemzetközi szervezetek dolgoznak azon, hogy újra élhetővé tegyék a vidéket, tizenháromezer házra vonatkozóan létre is jött egyfajta szerződés az asszír ortodox és katolikus, valamint a káld egyház között. Fontos az újjáépítés sorrendje: először a lakhatás, utána az iskola, majd a templom. De mindegyikre szükség van. A legfontosabb mindenekelőtt azonban a biztonság, és nem csak az ISIS miatt, hiszen ott vannak még az aknák, ezeket folyamatosan szedik fel, és bizonytalan, hogy a különböző milíciák is a békét szolgálják-e majd, vagy polgárháborút indítanak. Erre is megvan az esély, miután az ISIS visszaszorulásával megszűnik a közös ellenség.

– Mennyire veszélyesek a leendő együttélés szempontjából a vallási feszültségek?

– Ahol szinte csak keresztények vannak, nyilván nincs ezzel gond. Moszulban százezres nagyságrendben éltek, oda viszont már problémás a visszatérés, mivel az egykori szomszédok támogatólag maradtak ott az ISIS mellett. A megbékélésnek különböző formáit kell kialakítani. Ha a keresztények nem érzik magukat biztonságban, bizony eladják a földjeiket, a házaikat. Márpedig az ő arányuk a mezőgazdaságban például messze meghaladja a társadalmi arányukat. Meghatározó munkát végeznek.

– Európa tisztában van mind-ezzel?

– Kikerülhetetlen a felvetés, de a lényeg mégis az, hogy mit tudok tenni én, a környezetem, a hazám, s csak azután jön Európa felelőssége. Magyarország aránylag időben ismerte fel a helyzet súlyosságát, ám erre továbbra is fel kell hívni a figyelmet. Ezt teszem én is. Aktualizálni kell az ismereteket, össze kell kötni az embereket. Ami a magyar szerepvállalást illeti, szeptemberben már indulhat az innen származó forrásokból újraépült iskolában a tanítás, Telsqof település esetében pedig már a tervezés szintjén áll a település helyreállítása, a tervek szerint szintén magyar hozzájárulással, és újabb elképzelések is vannak a folytatásra. Ki kell emelnem ugyanakkor, hogy az unió a térségben a legnagyobb adományozó, inkább az összeg célja és hatékonysága a problémás. Az elosztó szervezetek ugyanis olykor saját, de nem a legszükségesebb ötletekkel mennek a helyszínre. Jók persze az úgynevezett tréningek, csak előbb azt kell biztosítani, hogy ne legyen akna az utcán, és legyen iskola. Ráadásul amikor az egyetlen közösségmegtartó erőnek számító helyi egyház támogatása kerül szóba, a magyar hetvenes-nyolcvanas éveket idéző hangulat alakul ki az uniós segélyeket elosztó szerveknél. Dolgozunk rajta, hogy egyre többször lehessenek kedvezményezettek a vallási szervezetek. Hogy immár érzékelhető az elmozdulás, az az elmúlt két év munkájának az egyik nagy eredménye.

– Mégis, mintha az európai fősodor továbbra is inkább a migráció rendezése, s nem a helyben segítés lenne.

– Valóban, és itt van a lényeg: az a fajta kultúra, amely szerint mindent megteszek azért, hogy a saját helyén, környezetében, kultúrájában segítsek az arra rászorulóknak, a bajbajutottaknak, egyszerűen nincs meg Európában. Ezzel szemben Nyugaton létezik egyfajta, jórészt önös érdektől vezérelt befogadási kultúra. Hangsúlyozom, ez korántsem az önzetlenség jele. Az Európán kívüli tevékenységet pedig régen úgy hívták, gyarmatosítás. Ma pedig úgy: partnerség. Ezt az unió gyakorolja is, gazdasági érdekekkel átszőtt módon. Most a menekülthullám azt mutatja: váltásra van szükség. Eltérő politika kell, amit a kelet-európai országok, vélhetően saját történelmükből adódóan, hamarabb felismernek, mint a nyugatiak. Mást jelent nálunk például a muszlim jelenlét. Ráadásul demográfiai szempontból Európa nyugati felében kifejezetten jól jönnek a bevándorlók, ugyanakkor mindehhez hozzájön még egy teljesen elhibázott, szélsőbaloldali ideológia is, melynek a valódi emberi szolidaritáshoz semmi köze nincsen. Közben térségünk országai kevesebb pénzzel rendelkeznek, nincs tapasztalatuk a gyarmatosítási korból, és most szeretnének kezdeni valamit a kialakult helyzettel. Oda akarunk menni segíteni, ahol szükség van ránk, mire nyugatról persze halljuk, nem ez az irány. Nekünk azonban a saját utunkat kell járnunk, de azt járnunk kell!