Megkapaszkodni, megmaradni, magyarként élni

A fiatalok érdeklődve hallgattak, és nyíltan beszéltek Királyszálláson (Forrás: Rákóczi Szövetség)

Ahol a Bakony lankái találkoznak a magyar nemzet legmagasztosabb érzéseivel, ott találjuk Királyszállást, és a Nagy Magyarország Parkot. A busz lassan kapaszkodik fel Várpalota felől a kanyargós domboldalon, ahogy közeledünk a Királyszállási elágazás megállóhoz, amelynek neve a távolságibusz-megállók nevezéktanában cseppet is járatosak számára sejteti, hogy a leszállás után még egy húszperces séta is vár ránk. Szerencsére gyönyörű környezetben, erdei úton haladunk, ahol a hőség helyett kellemesen hűvös vár bennünket a lombalagútban. Egy kis baktatás után egy hatalmas fakapu fogad minket: megérkeztünk a néhol kicsit giccsbe hajló, de megindítóan szép Nagy-Magyarország Parkba.

De most nem elsősorban a park miatt érkeztünk ide, hanem egy rendezvény miatt. Pontosabban az ezen részt vevő emberek miatt, akik bár a világ minden részéről érkeztek, egy dolog összeköti őket: a magyarságuk. Ez a Rákóczi Szövetség Összmagyar Egyetemi Tábora, ahol körülbelül hatvan Kárpát-medencei fiatal gyűlt össze, és hozzájuk csatlakozott a Program keretében további másfél tucat magyar, vagy magyar származású ifjú Kanadától Ausztriáig és Argentínáig.

De ne gondoljuk, hogy ezek a külhoni fiatalok „magyarkodni” járnak ide. Ahogy számunkra, számukra sem valamiféle időnként végzett cselekvés magyarnak lenni, hanem állandóan jelenlévő érzés, egyszerre belső erő és folyamatos gondoskodást igénylő virág a lelkük mélyén. Ahogy Sajó Sándor írta: „Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, mely itt reszket a Kárpátok alatt”. A Rákóczi Szövetség táborában tapasztaltak alapján már azonban kijelenthetjük, amit eddig is sejthettünk, hogy a Kárpátok karéja nem határt szab ennek, legfeljebb kicsit eltakarja a szemünk elől azokat, akik a hegyeken túl is magyarnak vallják magukat.

Ezek a magyar fiatalok a legtöbb dologban hasonlítanak azokra, akikkel akár Budapesten, akár egy somogyi faluban összefuthatunk: vannak félelmeik, vágyaik, örömük és bánatuk. Az ebédre várva pasikról, csajokról és az előző esti buliról ugyanúgy hallani, mint a magyarságukhoz kapcsolódó személyes történetekről. Persze akadnak különbségek is: a határon túli fiatalok számára sokkal nyilvánvalóbb, hogy a magyarság döntés, „szent akarat”, mert náluk ez nem valamiféle könnyű séta egy kikövezett úton, hanem a nehezebb választás, úszás az árral szemben. Azt sem felejthetjük el, hogy a történelem viharai úgy hozták, hogy ők más országokban élnek: sok idegen szót is lehet hallani köztük. Többen beszélnek egymás között vegyes nyelven, bár ez inkább a Kárpát-medencén kívüliekre jellemző. Egy beszélgetés egyik mondata magyar, a másik angol, majd megint magyar, és teljes természetességgel cserélgetik, attól függően, melyik nyelven jut előbb eszükbe a mondanivaló.

A táborba betoppanva a recepción összetalálkozunk Boross Péter volt miniszterelnökkel, ami nem meglepő, hiszen a fiatalok mellette még olyan előadókkal ismerkedhetnek meg a tábor ideje alatt, mint Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter, Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke, Gubík László, az Esterházy Akadémia vezetője, vagy épp Takaró Mihály irodalomtörténész.

Mi épp időben érkezünk ahhoz, hogy meghallgassuk azt, hogy vezeti be Boross Péter a magyar múlt rejtelmeibe a külhoni fiatalokat, azt firtatva, vajon mi lehet a magyarság titka, aminek köszönhetően mi megmaradtunk, miközben előttünk a Kárpát-medencében sok nép eltűnt. Ezt a titkot végül a vég nélküli talpra állás képességében véli megtalálni, és azzal a kéréssel bocsájtja útjukra a fiatalokat, hogy legyenek hírnökei, képviselői közösségeikben annak a magyar szellemiségnek, amely a megmaradás képességében nyilvánul meg, és amely most uralkodik ebben az országban. „Magyarul beszélni, tanulni, annyit jelent: magyarul gondolkodni” – zárja előadását Boross Péter.

Ezt követi az ebéd, majd sokan ásványvizet vagy sört vesznek magukhoz, és az árnyékba húzódva beszélgetnek, miközben valahonnan egy mobiltelefonról azért a Szállj fel szabad madár szól, emlékeztetve minket, hogy nem csak néhány „külföldi” fiatal érkezett ide.

Ebéd után remek előadásában Kántor Zoltán arra hívja fel a figyelmünket, hogy a magyarság fogyásán nemcsak szomorkodni kell, hanem terveket kell kidolgozni, stratégiákat kell alkotni. Rámutat, hogy arra ezer és egy elképzelés van, milyen autonómiát is szeretnénk a határon túli magyar közösségeknek, de arra sokkal kevesebb a kiforrott elképzelés, mit kívánunk ezért tenni.

Az előadások után szerencsére van idő pihenésre, sportra, és kirándulásra is, nekem pedig sikerül beszélgetésbe elegyednem néhány résztvevővel. Olyan dolgokról mesélnek, amelyek nekünk, anyaországiaknak talán ismeretlenek. Zoli, aki Erdélyből érkezett, elmondja, hogy neki itt Magyarországon az az egyik legfurcsább, ugyanakkor legkényelmesebb dolog, hogy amikor belép a boltba, nem kell gondolkodnia, hogy románul vagy magyarul szólaljon-e meg.

Egy fa alatt ülve beszélgető körben a szintén erdélyi Bíborka az egyik legfontosabb dolognak a szüleik erőfeszítéseit tartja, akik nélkül szerinte semmit se tudnának a magyar múltjukról, mert a román állam hazugságokat akar velük elhitetni. De gyorsan hozzáteszi, hogy ez leginkább a politikusok sara, és a médiáé, mert bár tényleg vannak magyargyűlölő románok, de szerencsére kevesen.

Kicsit humoros, kicsit talán szomorú intermezzo, amikor a beszélgetés közben a Kanadában élő Szabi belegabalyodik egy mondatba, és segítséget kér: „Mi is az a szó magyarul? Most likely.” Rögtön érkezik a válasz: Valószínűleg. Szabi betűzve próbálja memorizálni: „V-a-l-ó-sz-i-n-u- l-e-g. Sose használtam ezt a szót.” Elárulja, hogy csak a szüleivel beszél magyarul, még a testvérével is angolul kommunikál.

Az esti táncházban többek között széki csárdást tanulunk, majd pihenésképp Bálinttal elegyedünk szóba, aki Temesváron tanul. Elárulja, hogy az egyetemi közegben és a városban abszolút nem tapasztalt ellentétet, mert senkit sem érdekel, ki magyar, sváb, román vagy szerb. Az sem zavart senkit, ha valaki nem tudott jól románul amikor az egyetemre érkezett, azt mondták, majd megtanul – meséli.

A nap már bőven lenyugodott, amikor a Kanadából érkezett Walter tömören összefoglalja nekem a helyzetüket, ami után le is teszem a tollat, mert úgy érzem, ennél jobban nehéz megfogalmazni: „A gyökerek megvannak, mi pedig ezekbe kapaszkodva próbálunk megmaradni.”

A Rákóczi Szövetség ezt a megmaradást, megkapaszkodást segíti azzal, hogy számos táborával, rendezvényével, kampányaival és egész tevékenységével fáklyát ad a külhoni magyar fiatalok kezébe, hogy ha a magyarság ösvényén akarnak maradni, el ne tévesszék az utat, és Márai szavait idézve minél kevesebben felejtsék el Arany szavát, Rippli színét, Bartók vad szellemét, és hogy mi egy nép és mi ezer év. Ezzel a gondolattal búcsúzunk a külhoni fiatalokkal eltöltött napunktól, és nyugovóra térünk a Fiume kódnévre hallgató lakókocsiban, kicsit megnyugodva, hogy nem csak álmainkban él a magyar megmaradás.