Külföld
Kudarc a demokráciaexport
Szakértők korábbi történelmi példákra hivatkozva óva intik Washingtont a fontolgatott újabb iráni beavatkozástól
A Trump-adminisztráció Iránnal kapcsolatos politikáját elemezte a The Washington Post oldalán Alexander B. Downes, a George Washington University és Lindsay A. O’Rourke, a Boston College professzora. Felidézték, Donald Trump republikánus elnök nem Irán rajongója, már kampányában is azt ígérte tavaly, darabokra tépi a Teheránnal kötött, atomenergiáról szóló megállapodást. Júniusban Tom Cotton republikánus szenátor közölte, „Washingtonnak rezsimváltásra irányuló politikát kell folytatnia Iránnal szemben, hiszen az ország nem érezheti magát biztonságban, amíg Iránban teokratikus despotizmusműködik”. James Mattis védelmi miniszter szerint pedig „az Egyesült Államokra leselkedő három legnagyobb veszély Irán, Irán, Irán”. A cikk szerint a rezsimváltás mellett van még Rex Tillerson külügyminiszter és Mike Pompeo CIA-igazgató is, mások mellett.
Downes és O’Rourke szerint azonban a fentiek mindeddig csak retorikai csaták, érdemes megvizsgálni, járna-e előnyökkel, ha valóban tennének a cél érdekében burkolt vagy nyílt lépéseket. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy Afganisztán, Líbia és Szíria példájából okulva a válasz egyértelműen az, hogy nem, a kívülről kikényszerített rezsimváltás többnyire nem teremt együttműködő, baráti kormányt a célországban. Sőt, egy sor problémához vezethet, mint elhúzódó konfliktus, összeomló állam, új, erős és ellenséges fegyveres csoportok.
Egy olyan erős ország számára, mint az Egyesült Államok, vonzó lehetőség lehet megdönteni egy problémás kormányt, hiszen úgy képzelik, egy új, amerikai érdekeket szolgáló kormánnyal majd könnyebb lesz együttműködni, mint folyton győzködni, megkenni, megfenyegetni az ellenálló vezetőket. „Van azonban egy buktató. Az Egyesült Államok számára megdönteni egy külföldi kormányt általában a rezsimváltás legkönnyebb része. Ezután elérni a kívánt eredményeket azonban nehéz” – írták. A szerzők szerint az alapvető probléma az, hogy a külföldről hatalomra juttatott vezetők két urat szolgálnak: azt a beavatkozót, aki hatalomra segítette őket, és a saját népüket. Ugyan Washington olyan vezetőket akar hatalomban látni, akik csökkentik az elődeik jelentette biztonsági kockázatot, és érdekeiknek megfelelő politikát folytatnak, ám az említett vezetők a hatalomban szembesülnek országuk politikai realitásával, s gyakran rájönnek, hogyha elégedettnek akarják látni polgáraikat, szembekerülhetnek külföldi támogatójuk elvárásaival. Ennek a „22-es csapdájának” leginkább a külföldről hatalomra segített, s otthon kevés támogatással bíró diktátorok vannak kitéve, de a demokratikusabbik út sem zökkenőmentes, hiszen a külföldről irányított demokratikus átmenetek rendre elbuknak, hangsúlyozták a szerzők.
Downes és O’Rourke megvizsgálta az elmúlt kétszáz év összes kívülről irányított rezsimváltását, s arra jutott, hogy a legtöbb rezsimváltás végeredményben nem javított a beavatkozó és a célország kapcsolatán, ugyanakkora, ha nem nagyobb eséllyel kerültek konfliktusba egymással a következő tíz évben, mintha nem történt volna semmi. A Trump köreiben fontolgatott álcázott beavatkozás csak az esetek harmadában járt sikerrel, s amikor elbukott, növelte a konfliktus esélyét. Felidézték: más kutatók is arra jutottak, hogyha egy ország megdönti egy másik ország kormányát, az növeli a polgárháború esélyét, és többnyire nem teremt demokráciát.
Akik ma Washingtonban beavatkozást sürgetnek Iránban, abban bíznak, hogy az ajatollahokat demokratikus vezetők váltanák le, az iráni emberek békés utat választanának, Teherán felfüggesztené nukleáris fegyverkezési programját, nem támogatná többé a szíriai kormányt és az Izraelt fenyegető fegyveres csoportokat. Csakhogy – mutattak rá a szerzők – bármilyen iráni vezető megmaradna a fenti politikánál, mert az irániak többsége egyetért vele. Irán demokratizálása tehát nem szükségszerűen változtatja meg a fenti irányt, vagy javít az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyon, és ezt Washingtonban is tudniuk kell, ha visszaemlékeznek az akkori amerikai vezetés által támogatott, 1953-as puccsra. Ahogyan arra Malcolm Byrne történész rávilágított: lényegében garantálták, hogy a Reza Pahlavi sahhal szembeni ellenségesség Washington ellen is fog irányulni, amikor 1979-ben győzött az iszlám forradalom.
Ahogyan arról lapunk is beszámolt, a múlt héten, az amerikai kongresszus megszavazta az Oroszország, Irán és Észak-Korea ellen hozott új szankciókat. Irán esetében ezek a büntetőintézkedések kifejezetten az iráni ballisztikus rakétaprogram, az emberi jogok iráni helyzete miatt születtek, és amiatt, hogy Teherán támogatja az Egyesült Államok által terroristának minősített Hezbollah libanoni síita mozgalmat. Bahram Kászemi iráni külügyi szóvivő elfogadhatatlannak minősítette a szankciókat, és közölte: folytatják a rakétaprogramot.
Downes és O’Rourke szerint azonban a fentiek mindeddig csak retorikai csaták, érdemes megvizsgálni, járna-e előnyökkel, ha valóban tennének a cél érdekében burkolt vagy nyílt lépéseket. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy Afganisztán, Líbia és Szíria példájából okulva a válasz egyértelműen az, hogy nem, a kívülről kikényszerített rezsimváltás többnyire nem teremt együttműködő, baráti kormányt a célországban. Sőt, egy sor problémához vezethet, mint elhúzódó konfliktus, összeomló állam, új, erős és ellenséges fegyveres csoportok.
Egy olyan erős ország számára, mint az Egyesült Államok, vonzó lehetőség lehet megdönteni egy problémás kormányt, hiszen úgy képzelik, egy új, amerikai érdekeket szolgáló kormánnyal majd könnyebb lesz együttműködni, mint folyton győzködni, megkenni, megfenyegetni az ellenálló vezetőket. „Van azonban egy buktató. Az Egyesült Államok számára megdönteni egy külföldi kormányt általában a rezsimváltás legkönnyebb része. Ezután elérni a kívánt eredményeket azonban nehéz” – írták. A szerzők szerint az alapvető probléma az, hogy a külföldről hatalomra juttatott vezetők két urat szolgálnak: azt a beavatkozót, aki hatalomra segítette őket, és a saját népüket. Ugyan Washington olyan vezetőket akar hatalomban látni, akik csökkentik az elődeik jelentette biztonsági kockázatot, és érdekeiknek megfelelő politikát folytatnak, ám az említett vezetők a hatalomban szembesülnek országuk politikai realitásával, s gyakran rájönnek, hogyha elégedettnek akarják látni polgáraikat, szembekerülhetnek külföldi támogatójuk elvárásaival. Ennek a „22-es csapdájának” leginkább a külföldről hatalomra segített, s otthon kevés támogatással bíró diktátorok vannak kitéve, de a demokratikusabbik út sem zökkenőmentes, hiszen a külföldről irányított demokratikus átmenetek rendre elbuknak, hangsúlyozták a szerzők.
Downes és O’Rourke megvizsgálta az elmúlt kétszáz év összes kívülről irányított rezsimváltását, s arra jutott, hogy a legtöbb rezsimváltás végeredményben nem javított a beavatkozó és a célország kapcsolatán, ugyanakkora, ha nem nagyobb eséllyel kerültek konfliktusba egymással a következő tíz évben, mintha nem történt volna semmi. A Trump köreiben fontolgatott álcázott beavatkozás csak az esetek harmadában járt sikerrel, s amikor elbukott, növelte a konfliktus esélyét. Felidézték: más kutatók is arra jutottak, hogyha egy ország megdönti egy másik ország kormányát, az növeli a polgárháború esélyét, és többnyire nem teremt demokráciát.
Akik ma Washingtonban beavatkozást sürgetnek Iránban, abban bíznak, hogy az ajatollahokat demokratikus vezetők váltanák le, az iráni emberek békés utat választanának, Teherán felfüggesztené nukleáris fegyverkezési programját, nem támogatná többé a szíriai kormányt és az Izraelt fenyegető fegyveres csoportokat. Csakhogy – mutattak rá a szerzők – bármilyen iráni vezető megmaradna a fenti politikánál, mert az irániak többsége egyetért vele. Irán demokratizálása tehát nem szükségszerűen változtatja meg a fenti irányt, vagy javít az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyon, és ezt Washingtonban is tudniuk kell, ha visszaemlékeznek az akkori amerikai vezetés által támogatott, 1953-as puccsra. Ahogyan arra Malcolm Byrne történész rávilágított: lényegében garantálták, hogy a Reza Pahlavi sahhal szembeni ellenségesség Washington ellen is fog irányulni, amikor 1979-ben győzött az iszlám forradalom.
Ahogyan arról lapunk is beszámolt, a múlt héten, az amerikai kongresszus megszavazta az Oroszország, Irán és Észak-Korea ellen hozott új szankciókat. Irán esetében ezek a büntetőintézkedések kifejezetten az iráni ballisztikus rakétaprogram, az emberi jogok iráni helyzete miatt születtek, és amiatt, hogy Teherán támogatja az Egyesült Államok által terroristának minősített Hezbollah libanoni síita mozgalmat. Bahram Kászemi iráni külügyi szóvivő elfogadhatatlannak minősítette a szankciókat, és közölte: folytatják a rakétaprogramot.