Képmutatásunk vezet a terrorizmushoz

– Mi volt pártja első reakciója, amikor tudomást szereztek a januári párizsi merényletekről?

– Természetesen részvétünket fejeztük ki, hiszen az áldozatok nemcsak újságírók, a szólásszabadság harcosai voltak, hanem mások szerettei is. Nagyon hamar szembesültünk azonban azzal, hogy a szólásszabadságról papoló politikai és médiakörök ugyanazok, akik minket be akartak tiltatni, de legalábbis elhallgatni.

– Szembemegy a nagy pártokkal és a tömegmédiával, amikor összefüggést emleget a bevándorlás és a terrortámadások között.

– Nemcsak a migrációról van szó, hanem az iszlamizációról is. Barbár támadásnak nevezik a történteket, de nem akarnak beszélni az iszlám fundamentalizmusról – egyszerű, hiszen ennek az ideológiának a hívei is szavazópolgárok. Háborúban állunk a radikális iszlámmal. Ha nem vagyunk hajlandók megnevezni az ellenségünket, akkor már el is vesztettük a harcot.

– A Flamand Érdeket és európai szövetségeseit, a francia Nemzeti Frontot vagy az osztrák Szabadságpártot gyakran éri az a vád, hogy minden muszlimot egy kalap alá vesz a terroristákkal.

– Pedig a kommunikációnk egyértelmű: a muszlimok többsége mérsékelt, nem erőszakos, nem fog terrorcselekményeket elkövetni. A békés többség azonban, mint ahogy oly sokszor a történelem során, tulajdonképpen irreleváns.

– Aki fundamentalista nézeteket vall, az szükségszerűen tettekre is váltja azokat?

– Nem feltétlenül, van, aki csak egyetért velük. A tömeges, kontrollálatlan bevándorlásnak meglátszanak már a hatásai: a harmadik generációs muszlim fiatalok nagy része ünnepelte a terrortámadásokat. Ijesztő, hogy mennyire radikálisak és mennyire elutasítják a mi értékeinket.

– Nem egy halálos fenyegetést kapott az utóbbi időben a közösségi oldalakon.

– Sokan azt hiszik, hogy a számítógép mögött ülve bármit megtehetnek, én pedig képernyőfelvételeket készítettem a támadásokat éljenző írásaikról, és megosztottam őket. Nem szabad elhallgatni, hogy ez is az iszlám közösség része, meg akartam mutatni a gyűlöletet, amit az országunk, a kultúránk iránt éreznek. Elutasítják a szekuláris államot, a nemek egyenlőségét, az alapvető értékeinket.

– Voltak, akik éppen ezt várták a Charlie Hebdótól is, mondván, maguknak keresték a bajt.

– Ha elhallgatunk, akkor a terroristák győztek. Nem vagyok nagy rajongója a Charlie Hebdónak, de sosem vitatom el a jogukat ahhoz, amit csinálnak. Franciaországra és Belgiumra is igaz: ez a mi otthonunk, a mi szabályaink és értékeink, aki nem tudja elfogadni, menjen el. Aki tényleg egy iszlám államba vágyik, ahol a saría szerint élnek, talál magának megfelelő lakhelyet a világban. A saját szabályait azonban ne kényszerítse a mi keresztény, nyugati értékeket képviselő országunkra, amelyet hajlandók vagyunk megvédeni. A szólásszabadság nem magától értetődő, mindennap meg kell harcolni érte. Aki körülnéz Brüsszelben, hamar rájön, hogy már nem a csokoládé és a gofri országa vagyunk.

– Mit kell tenni annak érdekében, hogy ne történjen több hasonló támadás?

– Természetesen szükség van megelőzésre a radikalizálódás ellen. A pártom álláspontja szerint az államnak meg kell vonnia a támogatást az iszlámtól Belgiumban, hiszen nincsenek itt gyökerei. Fel kell lépni a radikális eszméket hirdető mecsetek ellen is. Beszédes, hogy a népességhez viszonyított arányaiban Európában Belgiumból csatlakoztak a legtöbben az Iszlám Államhoz és más szervezetekhez a Közel-Keleten. Tőlük el kell venni az állampolgárságukat, nem szabad őket visszaengedni az országunkba. Ebben a kérdésben is ordító a politikai elit képmutatása, hiszen számos javaslatunkat szélsőségesnek, rasszistának, iszlamofóbnak nevezték, most pedig már a szociáldemokraták is visszhangozzák, amit korábban mondtunk.