Főhajtást érdemelnek Varsó hősei

Még 1993-ban történt, hogy egy esős júliusi napon egy varsói lakásban ültünk, az imént érkeztünk Magyarországról, s vendéglátóink valami fura, vizesüvegekkel teli fémrekeszt pakolásztak a konyhában. „Mi ez” – kérdeztük. „Ivóvíz”, válaszolták. „Nem jó, ami a csapból folyik?” Kiderült, hogy a felkelés idején a németek emberek tömegét lőtték bele Varsó legnagyobb víztározójába, a város ezért azóta is csak ezt a rekeszes vizet issza.

Csendben ültünk tovább. A lengyel dzsessz vonzott ide bennünket, mégis a lengyel történelemmel találkoztunk először. „A felkelés, hát persze!” – mondtuk aztán egymásnak, hiszen mi, magyarok úgy éreztük, mindent tudunk róla. Hisz láttuk Wajda Csatorna című filmjét, amiről azt hittük, szinte minden fizikai és lelki dimenzióját megmutatta annak a harcnak, amit 1944. augusztus elsején kezdtek a lengyelek Varsóban a német megszállók ellen. Tévedtünk… A film szenzációs, de a történet sokkal mélyebb annál, hogy egyetlen műalkotásban átfogható és kifejezhető legyen. Pedig egyetlen szó a lényege: szabadság.

Csak öt nap kellene

A lengyelek nem adták fel. Jóllehet az 1939-es német offenzíva, s az azzal majdnem egy időben indított szovjet orvtámadás leteperte és cafatokra tépte ezt a nemzetet. Korlátozások, fenyegetések, letartóztatások, deportálások, kivégzések. Serényen dolgozott a Gestapo itt, az NKVD amott. Még ahhoz sem kellett semmilyen ok, hogy valakit tarkón lőjenek. Elég volt lengyelnek lenni, s olyannak „tűnni”, akiből egyszer talán ellenálló lehet. Itt vagy ott, mindegy. De egy lengyelhez nem illik a félelem. 1944-re már négyszázezer tagja volt az úgynevezett Armia Krajowának, vagyis a Honi Hadseregnek, amelyet jól szervezett, titokban kiképzéseket folytató, földalatti gerilla mozgalomként kell felfogni. Ezt az erőt lengyel földön hozták létre, következésképpen mentes volt minden kommunista befolyástól, de más ideológiáktól is, kizárólag tagjainak hazafias érzületére épült. Elvileg a londoni lengyel emigráns kormány irányítása alatt állt, de ez csak laza kötelék volt. Az AK – ez a Honi Hadsereg nevének rövidítése – már 1942-ben azt tervezte, hogy felszabadítja az auschwitzi koncentrációs tábort. De még nem érezte elég erősnek magát.
Az 1944-es általános hadi helyzet, s a mozgalom megizmosodása már arra sarkallta az AK vezetését, hogy márciusban elindítsa Vihar nevű nagy, átfogó hadműveletét. A szovjet katonai akciókhoz igazítva. Vilnius. Különösen ebben a városban lépett fel keményen Sztálin és a szovjet vezérkar az AK helyi egységei ellen, amelyek szövetségre és együttműködésre számítottak, de lefegyverzés és deportálás lett a sorsuk. Amikor eljött 1944. augusztus első napja, az 1. Belorusz Front csapatai bizonyos pontokon harminc, másutt tizenöt kilométerre álltak Varsótól a Visztula keleti partján, de volt olyan hely a várostól délre, ahol már át is léptek a folyón. Több kutató is állítja, hogy Sztálin és a front parancsnoka, a félig lengyel Rokosszovszkij marsall augusztus ötödikére, mások szerint augusztus nyolcadikára tervezte a támadás folytatását. Nem véletlen, hogy Tadeusz Bór-Komorowski tábornok, az AK vezetője augusztus elsején indította a felkelést. Azt mondta, az AK öt napig képes tartani magát szegényes fegyverzetével (a hadsereg tagjai csak kézifegyverekkel és kézigránátokkal rendelkeztek), de úgy számolt, hogy ha ezalatt képesek átvenni a felkelők a várost, s kormányt alakítanak, akkor Varsó önmagát szabadította fel, így az ide érkező Vörös Hadsereg nem viselkedhet megszállóként, mert ez a kormány jogi és politikai értelemben is képviseli innen kezdve az önálló és független lengyelséget.

Dráma a csatornákban

Augusztus elsejét mutatott a naptár, délután öt órakor több tucat fegyveres civil jelent meg hirtelen a varsói utcákon, s a szervezett egységek megtámadták a különféle német katonai bázisokat, illetve egyéb, fontos közintézményeket. Többnyire csak egy piros-fehér karszalag jelezte valakiről, hogy az AK tagja, bár idővel a felkelőknek sikerült egy raktárnyi német fekete kezeslábast, valamint szintén német rohamsisakot szerezniük. Korabeli felvételeken jól látszik, hogy a sisakra megkülönböztetésül fehér csíkot festettek, s volt, hogy fehér csík került a kezeslábasokra is. Az AK a maga negyven-ötvenezer fős varsói seregével elvileg majd háromszoros létszámfölényben volt. S bár támadásai már a kezdet kezdetén is sikertelenek voltak, ettől függetlenül jelentős teret nyertek a városban a felkelők. Övéké lett például a történelmi városrész, a Stare Miasto. Csak az volt a baj, hogy ezek a területek, más néven nagy „foltok” egymástól elszigeteltek voltak. A németek csak két nap után ébredtek, akkor jöttek rá, hogy itt nem holmi utcai lövöldözésekről van szó, hanem összehangolt és szervezett támadásról. Erich von dem Bach-Zelewski tábornok lett a varsói német erők parancsnoka, s bár a német csapatok eredetileg visszavonulóban voltak, most újabb egységeket rendeltek a városba. Többek között a Dirlewanger dandárt, ezt a bűnözőkből, fenyítettekből, alvilági alakokból álló büntető egységet, amely arról lett híres, hogy nemcsak a nővéreket erőszakolta meg, amikor rajtaütött egy kórházon, hanem a betegeket is. Olyan kórházat is likvidáltak, ahol sok német sebesültet is ápoltak. Aztán megjelent a színen Bronislaw Kaminski tábornok RONA SS Sturmbrigádja is, amely oroszokból alakult, s eredetileg Sztálin ellen harcolt. Jellemző, hogy a németek végül kivégezték Kaminskit a felkelés ideje alatt, mert katonáival együtt saját zsebére fosztogatott, s nem a birodalomnak.

A konkrét hadi cselekmények leírására nincs most hely. A német vezetés minden elérhető eszközt bevetett. Stukák szálltak fel Varsó repülőteréről, hogy két-háromszáz méteres forduló után rácsapjanak a felkelők állásaira. Dörögtek a 600 milliméteres német tarackok, mellettük egész vékonynak tűnt a híres 88-as ágyúk hangja, dübörögtek a páncélosok, sőt, ahogy azt Wajda filmjében is látni, megjelentek a német robotharckocsik, a Góliátok is. Ezeket a kis méretű, egy méter magas, vezető nélküli tankokat kábelen, vagy rádión irányították. Jelentős mennyiségű robbanószer volt bennük, simán szétvetettek egy pincét vagy egy bunkert, a közönséges utcai barikádokból pedig másfél centis törmeléket csináltak. S persze a harci gáz! A visszaszoruló felkelő egységek a Varsó alatti csatornákba húzódtak, ezeken át próbálták elhagyni a várost. A németek maguk is speciális egységeket dobtak a csatornákba ellenük, más esetben viszont harci gázzal árasztották el az alagútrendszert. Ez a dráma áll konkrétan a Wajda-film tengelyében.

Fogyott az AK. Nemcsak férfiak, nők is harcoltak a soraiban, s ha elestek, gyerekek álltak a helyükre. Gyerekek, akik addig legfeljebb küldöncök lehettek, hirtelen azon kapták magukat, hogy a küzdelem igazi katonává avatta őket. Helytállásuk abszolút megfelel a pesti srácok alakjának.

Eközben az 1. Belorusz Front teljes mozdulatlanságban szemlélte az eseményeket. A futárokat, akik az AK-tól érkeztek, kapcsolatfelvétel céljából az NKVD letartóztatta, s azonnal hátra szállította, sokszor egészen Szibériáig, vagy Kazahsztánig. Sztálin stratégiáját látva nem mozdult a Nyugat sem, hogy ki ne vívja Moszkva haragját. Sőt, leállította az addigi csekély lőszer- és fegyverutánpótlást is, hisz Sztálin néhány felelőtlen ember kalandjának nevezte a varsói felkelést. S bár egyes források szerint Churchill még beküldött egy szállítmányt Varsó fölé, ott szovjet vadászok támadtak az angol gépekre.

Már több mint egy hónapja zajlott a harc, de a nyugati sajtóban egyetlen szó sem jelent meg a felkelésről. Sőt, a nyugati politikai adminisztráció kezdte átvenni a sztálini álláspontot: forrófejűek, fegyelmezetlenek, felelőtlenek a lengyelek. Sztálin aztán taktikát váltott, később mégis dobott valamit a felkelőknek. Szovjet lőszert, ami nem passzolt az AK nyugati, illetve német és lengyel fegyvereibe, no meg kenyeret. És mindez ejtőernyő nélkül érkezett. Az amúgy is száraz kenyérből a földbecsapódásnál csupán közönséges morzsa maradt.

Virág a magyar sírokon

A német fellépés minden képzeletet felülmúlt. A Hitlertől származó parancs szerint a földdel kellett egyenlővé tenni Varsót. Módszeresen, házról házra járva. A város épületeinek nyolcvanöt százaléka elpusztult. Maga Bach-Zelewski volt, aki végül leállította a rombolást. Naivan azt gondolta, hogy az AK-val együtt a szovjeteket is fel lehetne tartóztatni Varsónál. Ezért augusztus harmincadikától, vagyis egy hónapi küzdelem után hadviselő félnek fogadta el a Honi Hadsereget, ami azt jelentette, hogy tagjai hadifogolynak és nem banditának számítottak, ha megadták magukat. Ennek ellenére a Nyugat, s főképpen Sztálin nem volt hajlandó arra, hogy szövetséges hadseregnek nyilvánítsa az AK-t, pedig az segített volna valamit a korábban fogságba esett felkelőkön.

A Honi Hadsereg huszonegyezer tagja esett el a harcokban, ötezer megsebesült, tizenhatezer pedig fogságba esett. Becslések szerint száznyolcvan-kétszázezerre tehető a felkelés polgári áldozatainak száma. A németek tizenhétezer embert veszítettek, s kilencezer katonájuk sebesült meg a küzdelemben, amely egyébként október másodikáig tartott. Csak 1945 januárjában indult be az 1. Belorusz Front offenzívája. Az AK életben maradt katonái, akik azt hitték, hogy megmenekültek, most az NKVD karmaiba kerültek. Letartóztatások, kínvallatások, kivégzések, illetve kattogó vonatkerekek: Szibéria felé vitték Varsó felkelőit. Egyetlen bűnük az volt, hogy nem a szovjetek által kreált, kommunista lublini kormányt, s nem a szintén kommunista Berling-féle lengyel hadsereget, vagyis nem Moszkvát szolgálták. Nem mellékesen a Nyugat alapvetően arra biztatta az AK-t, hogy egyezzen meg a létszámban és erőben is sokkal gyengébb, lengyel kommunistákkal, Moszkva kollaboránsaival.

Mi, magyarok kötszert, gyógyszert és robbanóanyagot adtunk a varsói felkelőknek. Lőszert nem, mert a magyar töltény 8 milliméteres volt, az AK viszont 6,5 millimétereseket használt. Ezt Lengyel Béla altábornagy könyvéből tudjuk, aki akkor Varsó térségében állomásozott a keleti frontról visszahúzódó egységeivel. (A háború előtt katonai attasé volt Varsóban.) A legfelsőbb magyar katonai vezetés minderről tudott. Egyes források szerint összesen negyvenezer magyar katona tartózkodott Varsó közelében, de csak azok sütötték el a fegyverüket, akik a felkelők oldalára álltak. Mert voltak ilyenek. Sírjukról sohasem hiányzik a virág. Lengyel Béla szerint a németek tudtak a magyarok „üzelmeiről”, más források szerint néhol tűzváltás is történt magyar és német alakulatok között emiatt. A németeket sokkolta, hogy ha egy magyar és egy német alakulat együtt mutatkozott, a felkelők csak a németekre lőttek. Az AK röplapot terjesztett a magyarokról tagjai között, leírva, hogy csak elrabolt területeikért léptek be a háborúba.

A szocializmus éveiben az AK története és felkelése alapvetően tabu volt. Ezt a hadsereget, de főképpen a vezetését a régi, burzsoá Lengyelország szimbólumaként ábrázolta a kommunista történetírás. Talán semmit sem kell magyarázni világunkról, annak összes hazugságáról, képmutatásáról és hamis illúzióiról, ha tudja az ember, hogy a felkelés csak 2004-ben kapott önálló múzeumot Varsóban. Tomasz Stanko világhírű lengyel dzsessztrombitás írta a megnyitóhoz a nagy ívű, többtételes, torokszorítóan szép zenét. Ha már a dzsesszel kezdtük, illő azzal is zárni e sokáig elhallgatott felkelés történetét.