Az amerikai érdekek lassan változnak

Csizmazia Gábor nem vár hirtelen fordulatot (Fotó: MH)

– Hogyan értékelné a Trump-elnökség első évét?

– Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor mozgalmasnak nevezném. A választások előtt Donald Trump elég merész ígéreteket tett. Olyanokat is, amelyek bár benne voltak az amerikai politikai gondolkodásban, ő markánsabban fogalmazta meg őket. A Trump-elnökség azért volt ijesztő sokak számára, mert kül- és biztonságpolitikai ígéretei több ponton megkérdőjelezték volna a nemzetközi rendszer tartóoszlopait. Van a nemzetközi rendszernek egy három pillérből álló elméleti modellje: liberális demokrácia és értékek, nemzetközi szervezetek és a szabadkereskedelem. Trump mind a három esetében jelezte, hogy máshogy áll hozzájuk, mint Barack Obama vagy akár George W. Bush. Nagyon ellenséges a viszonya a média jelentős részével, és látni, hogy bár néha lubickol ebben a csipkelődésben, máskor, például a charlottesville-i események idején nem annyira örült neki. Ami talán politikai siker lehet, az az adóreform, de ezt majd novemberben, a „félidős” választások idején láthatjuk tisztán.

– Mennyire tér el Trump politikája a korábbi elnökökétől?

– Az amerikai elnökök általában bizonyos területeken kontinuitást képviselnek. Hiába áll ki valaki merészebb programmal, az általános amerikai érdekek lassan változnak, így az egyes elnökök nehezen változtatnak rajtuk. Például a NATO esetében Trumpnak teljes pálfordulása volt a kampány óta: először azt mondta, a NATO idejétmúlt szervezet, aztán később visszatért a korábbi washingtoni állásponthoz, és finomított a véleményén. Ebben egyébként komoly szerepe van annak, hogy kik veszik körül: James Mattis védelmi minisztert, John Kelly kabinetfőnököt és Herbert R. McMaster nemzetbiztonsági főtanácsadót említeném kulcsemberként. Ide sorolható még Rex Tillerson külügyminiszter is, de ő az előbbi három figurához képest súlytalan.

– Véletlen volna, hogy a három legbefolyásosabb ember katonai környezetből érkezett?

– Nehéz Trump fejébe látni, de már a kampányban is épített arra, hogy jobb viszonyt akar ápolni a fegyveres erőkkel, mint Barack Obama vagy Hillary Clinton tette volna. Hogy kézzelfogható példát is nézzünk, bejelentette, hogy „történelmi” mértékben emeli majd a védelmi költségvetést. A kicsivel több mint hatszázmilliárd dolláros terve háromszázalékos növekedést jelentett volna, ami nem nevezhető történelminek. A Kongresszus végül ráígért az elnökre, és még nagyobb összeggel számol. Valószínűleg van egy olyan gondolat a háttérben, hogy szeret a haderőre támaszkodni, ami sokak számára megnyugtató olyan tekintetben, hogy beszámolók szerint azóta rendezettebbek a viszonyok a Fehér Házban, amióta Kelly és McMaster ott van.

– A külügyminisztérium súlytalanabb Trump elnöksége alatt?

– Évtizedek óta megfigyelhető, hogy az amerikai kül- és biztonságpolitikai döntéshozatalban a külügyminisztérium szerepe folyamatosan csökken a védelmi minisztériummal szemben. Ez Donald Trump esetében fokozottan megfigyelhető. Az elnök eléggé szkeptikus a leginkább demokrata párti szimpátiával rendelkező ún. „keleti parti elittel” szemben. Abban igaza van, hogy létezik egy ilyen réteg a külügyi alkalmazottak között, ám a tapasztalt diplomaták elengedhetetlenek a minisztérium hatékony működéséhez. Látszik, hogy nagyon nehezen töltötték fel a külügyminisztériumot, a mai napig is vannak betöltetlen posztok. Fontos szempont az is, hogy a nemzetbiztonsági főtanácsadó fizikailag is közelebb van az elnökhöz, a védelmi miniszter pedig sokkal nagyobb emberi és pénzügyi erőforrásokkal dolgozik, mint a külügyminiszter. Ennek persze oka van, viccesen szokták mondani, hogy a külügyminisztérium kevés repülőgép-hordozóval rendelkezik, de Trump közel harminc százalékkal akarta csökkenteni Tillersonék költségvetését.

– Milyen külpolitikát várhatunk a mostani elnökségtől?

– A nemzeti biztonsági stratégia kiadása előtt is már érezni lehetett, hogy McMasterék elvitték a külpolitikát a populistább irányból egy realistább vonal felé. Sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a nemzeti érdekekre, mint az értékekre. Ez sem újdonság, de nem szokták ennyire nyíltan kijelenteni. A stratégia egyik alapelve, hogy a világ egy „globális közösség” helyett inkább egy arénára hasonlít, ahol kemény verseny van a nemzetállamok, kiváltképp a hatalmak között.

– Hogyan változott Trump bevándorláspolitikája, és mi az, ami várható még a témában?

– Ez az ellentmondásos kérdések közé tartozik. A részleges beutazási tilalmat azonnal megtámadta egy szövetségi bíró, és végül a harmadik verziót sikerült elfogadtatni. Azt kellett például módosítani, hogy még a tiltott országokból is jöhet az, aki „bona fide” kapcsolatot, például közeli családtagot tud igazolni az Egyesült Államokban. Ebben az az érdekes, hogy ez lényegében a rendelet előtt is így volt. A másik téma a mexikói határra építendő fal. Kézzelfogható eredmény nincs, mert a Trump elnök által felhúzott falszakasz még nem áll. De folyamatosan változott a véleménye is: először azt mondta, hogy Mexikó fogja finanszírozni az egész határra építendő falat, aztán módosította, hogy nem kell mindenhova fal, mert vannak természeti akadályok is, és Mexikó nem közvetlenül, hanem valahogy közvetve fizet majd érte. Folyamatosan finomított a véleményén, és semmi sincs kőbe vésve a fallal kapcsolatban. Ami még a bevándorlás kapcsán érdekes, hogy amikor John Kelly még belbiztonsági miniszter volt, Trump bejelentette, hogy megszüntették az Obama elnök idején alkalmazott „catch and release” gyakorlatát, azaz hogy az Egyesült Államok területén elfogott illegális bevándorlók adatait felvették, de elhelyezési korlátok miatt általában el is engedték őket. Trump bejelentette e gyakorlat megszüntetését, de több jelentés szerint az említett kapacitáshiány miatt továbbra sem tudják végrehajtani az elfogottak tartós őrizetbe vételét. Tehát az adminisztráció nem azért tért vissza a korábbi gyakorlathoz, mert meggondolta magát, hanem mert egyszerűen nem tudta megváltoztatni.

– Mit gondol Andy Harris és a magyar kaukusz többi képviselőjének leveléről, amelyben a kapcsolatok javítását kérik a külügyminisztériumtól?

– A levél egyik lényeges pontja, hogy ki kellene nevezni egy nagykövetet Budapestre. Ezt nemcsak a kaukusz szeretné, hanem a külügyminisztérium is, de a nagyköveti meghallgatások és kinevezések procedúrája hosszabb folyamat. Ami fontos, hogy az európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára már van a külügyminisztériumnak Wess Mitchell személyében. Ő Kelet-Közép-Európával foglalkozott, idén jelenik meg könyve a Habsburg Birodalom külpolitikájáról, szóval nem ismeretlen számára a térség.

– Tillerson utazik majd Varsóba, és Trump már járt ott. Az világos, hogy Varsó miért, de az kérdés, hogy Budapest miért nem?

– Kelet-Közép-Európában hagyományosan vannak országok, amelyek geopolitikai okokból fontosabbak Washingtonnak. Konkrétan Lengyelország és Románia méretéből és fekvéséből adódóan az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese a térségben, nem beszélve arról, hogy mindkét ország vásárol fegyvereket az Egyesült Államoktól. Ez magyarázza a varsói látogatásokat, és azt, hogy Trump tavaly fogadta a román elnököt.

– Említette, hogy a bilaterális kapcsolatok előtérbe kerülése várható. Nem jelent ez majd hátrányt Magyarország számára?

– Valószínűtlennek tartom, hogy Washington megpróbálná még egyszer megkerülni a NATO-t vagy az EU-t, mint azt a 2003-as iraki háború idején tette, de ha elindulnának egy ilyen úton, akkor nem szabad elfelejteni, hogy ez akkor kellemetlen volt mindenki számára.

– Mit várhatunk David Cornstein esetleges nagyköveti kinevezésétől és a Trump-adminisztráció következő éveitől?

– Alapvetően kétféle nagykövet létezik: a karrierdiplomaták és a politikai kinevezettek. Budapestre jó ideje főleg utóbbiak érkeztek, David Cornstein személyében is politikai kinevezettről lenne szó. A szenátusi meghallgatások után látjuk majd, hogy mennyire tud hozzászólni a fontos kérdésekhez. Az üzleti élet szereplőjeként lehet, hogy tudna hozni új gazdasági kapcsolatokat, de biztonságpolitikai szempontból a kulcsfigura inkább az említett Wes Mitchell lesz.