A vérzivatar megváltoztatta a világot

A Wehrmacht ötvenhárom hadosztálya és a Luftwaffe ezerhatszáz repülőgépe rontott rá Lengyelországra ezen a hajnalon. A német csapatparancsno­kok a Fall Weiss térképvonalai fölé görnyedtek, a Fehér Terv volt Lengyelország lerohanásának terve, amelyet még 1939 áprilisában fogadott el és írt alá Adolf Hitler. A támadás egy diplomáciai folyamat végpontja volt. A második világháború tétje a világ újrafelosztása, egy új gazdasági, politikai és kulturális „térkép megrajzolása” volt. Ennek lett a része az a német–lengyel szembenállás is, ami a szabad városnak tekintett, német lakosságú Gdansk, illetve a Korridor ügyében keletkezett. (A Korridor választotta el a III. Birodalomtól Kelet-Poroszországot.) Néha nagyon is áttételesen, máskor pedig rendkívül direkt módon, de a nyugati hatalmak és a Szovjetunió is részt vett ebben a vitában.
London és Párizs a megbékélés politikáját hirdette, ami azt jelentette, hogy meg kell engedni Németországnak a keleti terjeszkedést, ha cserében békén hagyja Nyugat-Európát és érdekeltségeit, ide értve a gyarmatbirodalmaikat is. Valahol itt kell keresni annak az okát is, hogy bár London segítségnyújtási szerződést kötött Varsóval, a britek és a velük szövetséges franciák sem avatkoztak be a szeptember 1-jén kezdődött háborús eseményekbe. Moszkva pedig bárhogy is taktikázott még 1939 nyarán, ekkor már az augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékához tartotta magát, és szeptember 17-én hátba támadta a németekkel kétségbeesetten küzdő lengyel haderőt. Szinte minden kockázat nélkül, nem véletlen tehát, hogy a Vörös Hadsereg csupán hétszázharmincöt katonát veszített a hadműveletben.

Nyugati jó tanácsok

Varsó egyébként készült a németek elleni háborúra. Nem is tehette volna meg, hogy ne készüljön, hiszen rendszeresek voltak a német–lengyel villongások a kérdéses régiókban. Lengyel Béla, volt varsói magyar katonai attasé egy küldöttség élén Lengyelországban járt 1939 májusában. Gdansknál felrobbantott lengyel vasúti szerelvényt látott. Azt írta visszaemlékezéseiben, hogy a háború előtti években komoly fejlesztésen és modernizáción esett át a lengyel hadsereg. Motorizálták a nagy létszámú lengyel lovasságot, megerősítették és bővítették a páncélos alakulataikat, valamint a légierőt, és így tovább. Igyekeztek ledolgozni azt a hátrányt, amit maguk is észleltek a németekkel szemben. Sok történész és elemző leírta már, hogy a lengyel hadsereg jelentős erőt képviselt az 1930-as évek végére, de a nagy fejlesztési, modernizálási hullám később kezdődött, mint a németeké, és számbeli, de technikai tekintetben sem jutott olyan messzire.

A lengyelek saját gyártású, nyitott PZL P.11-es standard vadászgépe például háromszázkilencven kilométeres sebességgel repült, a németek Bf 109-es Messerschmittje viszont hatszázhetven kilométeressel. A lengyel légierő és a lengyel légvédelem még így is fájdalmas veszteséget okozott a Luftwaffénak a Fall Weiss során. A bevetett német gépek negyven százalékát semmisítette meg. Ugyanilyen arányú volt a német páncélosok erők vesztesége is. Ha már itt tartunk a Fall Weiss hadműveleteiben körülbelül tizenhatezer német katona halt meg, és negyvenötezer volt a sebesültek száma. Lengyel oldalon hatvanhatezer katona esett el, és százharmincnégyezer sebesült meg. (A veszteséglisták adataiban a történészek sem tudnak megállapodni, így azok eltérők lehetnek.) A Fall Weissben mutatkozott be a Waffen SS is, súlyos veszteségeket szenvedve, de teljesítménye alapján a Wehrmacht vezetése a kezdeti kétkedések után – ha nehezen is – elfogadta mint fegyveres erőt, noha továbbra is tipikus párthadseregnek tartotta.

Már közvetlenül a Fall Weiss után napvilágot láttak olyan tudósítások és beszámolók, amelyek szerint annyira ostoba és elmaradott volt a lengyel katonai vezetés, hogy dzsidás lovasságot vezényelt a német harckocsik ellen. Mindez persze nem igaz. A lengyel hadsereg és annak vezetése pontosan tisztában volt a páncélosok sajátosságaival, hiszen nekik is voltak harckocsijaik és harckocsizó egységeik. Egyes történészek szerint eleve nem is történt olyan, hogy lengyel lovas egységek tankokra támadtak volna. Más történészek viszont úgy vélik, hogy a lengyel felderítés tévedett, és furnérból készült maketteknek nézte a távolban felsorakozó ellenséges páncélosokat – szép számmal használtak ilyeneket a második világháborúban megtévesztés céljából –, és a lovasság harcot kezdeményezett.

Elemzők egész sora tekint úgy a Fall Weissre, mint a német Blitzkrieg, azaz a villámháború kísérleti laboratóriumára. Állítják, hogy a magas szintű motorizáció, a harckocsik, valamint a zuhanóbombázók együttes és nagy tömegben történő alkalmazása, mint új harcmodor, meglepte a lengyeleket. Több hadtörténész viszont rámutat, hogy ebben a háborúban a német hadvezetés még nem alkalmazta zárt és nagy tömegben a tankokat, hanem a gyalogos egységek támogatására osztották be azokat.

Komoly szerepe lehetett a Wehrmacht gyors győzelmében annak, hogy a francia diplomácia közvetlenül a háború kitörése előtt azt javasolta a lengyel vezetésnek, hogy ne mozgósítson, mert ezzel felingerelheti Hitlert. Mint említettük, a németek ötvenhárom hadosztállyal támadtak. A lengyeleknek viszont csak negyven hadosztályuk volt, és ezeknek is csak a felét töltötték fel, hiszen Varsó megfogadta a brit és a francia „jó tanácsot”, és nem rendelte el a teljes mozgósítást. Az utolsó pillanatig bízott a diplomáciai megoldásban. Hitler azt hitte, hogy a brit és a francia vezetés rá tudja majd venni Lengyelországot, hogy engedjen a német követeléseknek, ahogy ez történt korábban, Csehszlovákia esetében is. Varsó viszont – látva a cseh példát – hajthatatlan volt.

A Molotov–Ribbentrop-paktum volt az a kard, amely, úgymond, átvágta a gordiuszi csomót…

Megjött a Vörös Hadsereg

Csak nagyon kevesen gondolták még ekkor, hogy a Fall Weissből világháború lesz. Az akkori elemzők elszámolták magukat, azt hitték, hogy csak Gdanskról és a Korridorról van szó. De London, majd Párizs is hadat üzent Berlinnek, és ehhez aztán több ország is csatlakozott. A brit és francia csapatok fel is vonultak a német határra, de egyetlen puskalövés sem dördült el a lengyel hadjárat befejezéséig. A történelemtudomány ezt „furcsa háborúnak” nevezi. A frontokon a lengyel hadsereg hősies ellenállást tanúsított, a Gdansk melletti Westerplatte félsziget védői önfeláldozó harcukkal mitikus alakokká váltak, de a német előrenyomulást sehol sem sikerült megállítani. Máig is vitatkoznak a történészek a Bzura folyónál indított lengyel ellentámadás eredményességéről, de tény, hogy ez a hadművelet sem befolyásolta a végkifejletet.

A késői mozgósításból, a német technikai fölényből adódó hátrányát nem tudta behozni a lengyel hadsereg, és szeptember 16-ra a németek bekerítették Varsót, Lengyelország fővárosát. A védők szeptember 27-ig tartották magukat a pusztító német légi és tüzérségi támadások ellenére. A megmaradt lengyel seregtestek az ország délkeleti részébe húzódtak vissza, várva a tényleges brit és francia hadba lépést.

Szeptember 17-én pedig a Szovjetunió Keletről megtámadta Lengyelországot. A történetírás szocia­lista vonulata ezt következetesen segítségnyújtásnak, „enyhébb esetben” preventív biztonsági hadműveletnek nevezte. Noha nem történt más, mint életbe lépett a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka. A Fall Weissben már érvényesült a nácik felsőbbrendűségi ideológiája, ennek megfelelően kezelte a német haderő az alsóbbrendűnek tekintett szláv lakosságot, azaz a lengyeleket a megszállt területeken. A Vörös Hadsereg sem maradt le ebben a tekintetben a németek mögött. Bennük is működött a felsőbbrendűségi tudat, a kommunista hadsereg felsőbbrendűségi tudata az „elmaradott és burzsuj, nemesi” Lengyelországgal szemben, de működött a történelem során kialakult, a lengyelekkel szembeni zsigeri orosz gyűlölet is. És a grúz Sztálin sem tudta megbocsátani soha a lengyeleknek azt a vereséget, amit Varsónál mértek a Vörös Hadseregre 1920-ban. Sztálin volt ott a vörösök politikai biztosa… Az NKVD tisztogató akcióitól egyetlen lengyel polgár sem volt biztonságban, de különösen az értelmiségre vadászott nagy előszeretettel a szovjet politikai rendőrség. Nem kellett, hogy bármiféle oka legyen egy letartóztatásnak, elegendő volt, ha valaki egy középiskolában matematikát tanított.

Elmaradt a kapituláció

Elszigetelt lengyel egységek, kisebb erődök egészen október 5-ig (egyes források szerint október 6-ig) tartották magukat. Ezen a napon ért véget a Fall Weiss. A lengyel hadsereg és a kormány nem kapitulált. A megmaradt egységek és a kormány elhagyta az országot, hogy Nyugaton újjászervezhesse magát. Magyarország hivatalosan szeptember 21-én nyitotta meg határait a lengyel menekültek előtt. Körülbelül százezer ember érkezett hozzánk. Az itt lévő lengyel katonák formálisan hadifogolynak számítottak, de rendes honvédségi ellátást, sőt, zsoldkiegészítést is kaptak…

Köztudott, hogy Magyarország semmilyen német követelésnek nem engedett a lengyel háborúval kapcsolatban. A németek kérték, hogy igénybe vehessék az észak-magyarországi vasútvonal egy részét a lengyelek elleni felvonuláshoz. Ezt Teleki Pál miniszterelnök kategorikusan elutasította. Szlovákia viszont katonai egységekkel támogatta a német támadást.

A Bug folyó mentén felosztott Lengyelország megszűnt létezni. A németek beszüntették a lengyel közép- és felsőfokú oktatást, a szovjetek pedig igyekeztek elhurcolni, illetve likvidálni a lengyel értelmiséget, ezért követték el a katyńi mészárlást is. Egyébként csend volt mindenütt, ha nem számítjuk ide azt az U-Boot háborút, amit a német tengeralattjárók vívtak főként a brit kereskedelmi flotta ellen. A fegyverek hallgattak. Azt viszont csak a beavatottak tudták, hogy a német vezérkar már szeptember végén kiterítette az asztalon Nyugat-Európa térképét. És nekilátott a Fall Gelb kidolgozásának. Ez a Nyugat lerohanásának terve volt.