Külföld
Magyarország a térségben diplomáciai középhatalommá vált
A környező országok és az Európai Unió vezetői valószínűleg nem repestek az örömtől
„Szintet lépett a magyar kormány elszigetelődése.” Ilyen és hasonló nyilatkozatok jelennek meg nap nap után a magyar és a nemzetközi sajtóban. Az Európai Unióban a tények teljes figyelmen kívül hagyása megszokott dolog. A véleménygyártókat az sem zavarta, hogy a magyar uniós elnökség idején Orbán Viktor találkozott Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnökkel, valamint az akkor még az amerikai államfőválasztásra készülő republikánus elnökjelölttel, Donald Trumppal.
Most az a kérdés, hogy a magyar miniszterelnök Sarm es-Sejk-i csúcstalálkozón való megjelenésének milyen lesz az utóélete a nemzetközi diplomáciában. Trump ugyanis egyértelművé tette: teljes mértékig támogatja Orbán Viktort. A nemzetközi diplomáciai gyakorlatban szokatlanok az olyan kifejezések használata, mint például: „Szeretjük Viktort”, „Fantasztikus vagy”, „Ő egy nagyszerű vezető.”
A környező országok és az Európai Unió vezetői valószínűleg nem repestek az örömtől, amikor végig kellett nézniük, hogy a magyar kormányfő amolyan díszvendég volt a Sarm es-Sejk-i csúcstalálkozón, amelyen aláírták a gázai békét létrehozó megállapodást. Már a protokoll is sokat elárul, hiszen az aláírási ceremónián Orbán Viktor közvetlenül az amerikai elnök mögött foglalhatott helyet. Magyarország évek óta a brüsszeliták pergőtüze közepette éli mindennapjait, alig van olyan dolog, amiért ne támadnák. Az egész ceremónia, ahol Orbán Viktor kiemelt szerepet kapott, üzenet is volt az EU-nak:
El a kezekkel Magyarországtól.
A történteknek más magyar vonatkozása is volt. Az egyiptomi elnöki protokoll listáján harminc ország és nemzetközi szervezet vezetőinek neve szerepelt.
Viszont a magyar miniszterelnökön kívül egyetlen politikus neve sem volt található Kelet-Közép-Európából.
Így például senki nem jött Lengyelországból vagy Romániából, pedig mindkét állam a NATO keleti szárnyának megerősítésében komoly szerepet vállalt.
Tavaly év végén az északkelet-lengyelországi Redzikowóban hivatalosan is felavatták az amerikai rakétavédelmi rendszer európai részét képező bázist. Władysław Kosiniak-Kamysz lengyel nemzetvédelmi miniszter nem véletlenül fogalmazott úgy: A támaszpont „az amerikai és a szövetséges fegyveres erők lengyelországi jelenlétét hozza magával”.
Gőzerővel bővítik a Fekete-tenger partján lévő román Mihail Kogalniceanu-i támaszpontot, amely a későbbiekben tízezer katonának ad majd otthont. Amint a bázis bővítése befejeződik, mérete és kapacitása meg fogja haladni a németországi Ramsteinét, amely jelenleg a NATO központi létesítménye Európában.
Ezek a térségbeli erőfeszítések azonban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ezeknek az országoknak a vezetői meghívást kapjanak Sarm es-Sejkbe.
Felmerül a kérdés, hogy miért?
Feltehetően azért, mert a nagypolitikában minden összefügg mindennel. Márpedig Trump következő békemissziója Ukrajnát célozta meg. Lengyelország és Románia pedig az ukrajnai háború folytatása mellett kardoskodik.
Elég ellentmondásos lett volna egy olyan helyzet, ahol két háborúpárti politikus a békét ünnepli. Ez akkor is igaz, ha a két krízishelyzet jelentős földrajzi távolságra van egymástól. Itt most nem a konkrét válsággócokkal kapcsolatos megoldásokról beszélünk, hanem a problémákhoz való hozzáállásról.
Vagyis: békét vagy háborút akarunk?
Ez a megközelítésbeli különbség okozhatta azt is, hogy Prágába sem küldtek meghívót Sarm es-Sejkbe. Ennek az is oka, hogy az új konzervatív kormány még nem lépett hivatalba, az ügyvezető, Brüsszelt mindenben kiszolgáló régi kabinettel pedig már senki sem akar szóba állni. Peter Pavel cseh köztársasági elnök pedig Európában az egyik legnagyobb háborús héja – egy békemegállapodás aláírásán neki aztán semmi keresnivalója.
Eddig azt mondták, hogy Közép-Európában Lengyelországgal szemben nem lehet csinálni semmit. Varsó sem csinált különösebben titkot abból, hogy elvárja a térség államaitól a kompromisszumkészséget. Mint láttuk, olyan helyzet alakult ki, amikor a negyvenmilliós Lengyelországnak tudomásul kell vennie, hogy a nem egészen tízmilliós Magyarországgal szemben tehetetlen. Ez elsősorban a kitartó és következetes magyar békepárti politikának köszönhető, amellyel egyedüliként a térségben alá tudta támasztani az amerikai béketörekvéseket.
Orbán Viktor Sarm es-Sejk-i fogadtatása valószínűleg Romániában idegességet váltott ki. A román történelmi tudat pontosan felméri, hogy az ország jelenlegi határainak kialakításában milyen döntő szerepet játszottak a nagyhatalmak. Bukarest a francia protektort az amerikaira cserélte le.
Most viszont a „nagyhatalmi háttér” kicsúszhat a „dörgölődző” diplomáciában jártas bukaresti vezetés lába alól.
Térségünkben hirtelen egy gyorsan kibontakozó hatalmi átrendeződésnek vagyunk a tanúi. Az ukrajnai háború következményei jelenleg több ismeretlenes egyenlethez hasonlítanak. Fennmarad-e egyáltalán az ukrán állam? És ha igen, milyen határok között? Ebben a helyzetben sok minden lehetséges.
Mindent összevetve, Sarm es-Sejk egy szempillantás alatt elhozta Magyarországnak a diplomáciai középhatalmi státuszt.
