Külföld
Kína gyakorlatilag elismerte Észak-Korea atomhatalmi státuszát
Az elmúlt években Peking és Phenjan kapcsolatai hűvösebbé váltak Észak-Korea Oroszországhoz fűződő szívélyes viszonya miatt. Kim Dzsongun mostani pekingi látogatása a Kínához való ismételt közeledést jelenti?
Észak-Korea legfontosabb gazdasági partnere továbbra is Kína, így nem engedheti meg magának, hogy kapcsolataik túlságosan megromoljanak. Kim Dzsongun mostani látogatásával jelezni akarta Hszi Csin-pingnek, hogy nem feledkezett meg a kínai–észak-koreai partnerségről, és nem kötelezte el magát egyoldalúan Oroszország mellett. Kína pedig azzal adott lehetőséget Kimnek ennek bizonyítására, hogy díszvendégként fogadta a győzelem napi parádén. Ezzel Kína mind Oroszország, mind a nyugati országok irányába egyértelműen jelezte: nem mond le Észak-Koreáról.
Észak-Koreának Oroszországgal sem felhőtlen a kapcsolata, annak ellenére, hogy Kim Dzsongun katonailag támogatja Moszkvát. Phenjan ugyanis nagyobb ellentételezést várt, mint amennyit eddig kapott. Elképzelhető, hogy Észak-Korea az egyenlő távolságtartás elvét szem előtt tartva kívánja rendezni viszonyát mindkét szövetségesével?
Észak-Korea már Kim Ir Szen idején is ügyesen lavírozott Moszkva és Peking között. Hol az egyikhez került közelebb, hol a másikhoz, hol az egyiket próbálta kijátszani a másik ellen, hol a másikat, hogy így csikarja ki magának a lehető legtöbb támogatást, miközben nem kerül túlságosan egyik nagyhatalom befolyása alá sem. Ez a hintapolitika az 1950-es években kezdődött, és azóta is következetesen – és ismerjük el: zseniálisan – alkalmazzák a mindenkori észak-koreai vezetők. Az elmúlt években az ukrajnai háborúban vállalt szerep miatt Phenjan közelebb sodródott Moszkvához, most azonban igyekszik korrigálni, és visszaférkőzni Peking kegyeibe.
Kim jelenléte egy nagyszabású multilaterális eseményen – ahol számos ország vezetője is részt vett – hozzájárulhat ahhoz, hogy ne elszigetelt vezetőként tekintsenek rá?
Észak-Korea elszigeteltségből való kitörése nem most kezdődött, hanem 2022-ben, amikor Oroszország aktív támogatásával ismét képes volt potens nemzetközi szereplőként megjelenni. Nyugaton gyakran azonosítjuk a nemzetközi közösséget a saját szövetségi rendszerünkkel, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit mi gondolunk valakiről, azt mások is úgy látják. Észak-Koreát a Nyugat páriaállamnak tekinti, és a 2010-es években még Oroszország és Kína is megszavazta a rá vonatkozó ENSZ-szankciókat. Mára azonban az ország elítélésében az amerikai szövetségi rendszer lényegében magára maradt. A Covid-időszakban Phenjan önként bezárkózott, még a kínai kapcsolatait is elvágta, de ennek vége, Kim Dzsongun láthatóan vidáman lubickol a nemzetközi figyelemben. Ma már az ENSZ BT öt állandó tagjából kettő, Kína és Oroszország nyíltan semmibe veszi a szankciókat, és a „globális Dél” országainak többsége se csinál gondot abból, ha Észak-Korea vezetőjével kell mutatkoznia.
Az észak-koreai vezető Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel való közös szereplése értelmezhető úgy is, mint a nem nyugati dominanciájú hatalmak közötti összhang keresése?
Én inkább úgy értelmezném, mint egy felemelt középső ujjat, amellyel a pekingi dísztribün azt üzeni a nyugati világnak: minket nem érdekelnek a ti szankcióitok, meg hogy kit tartotok jó fiúnak, kit rossznak – mi nélkületek is jól elvagyunk. Mindez egy nagyobb stratégiai törekvés része: Kína és Oroszország célja, hogy az eddigi egypólusú világrendet többpólusúvá alakítsák. Ehhez készek együttműködni bárkivel, aki osztja ezt a célt – legyen szó Észak-Koreáról, Iránról, Indiáról vagy bármely más országról.
A Kínával való kapcsolatok erősítésével Észak-Korea stratégiai mozgásteret próbál szerezni az Egyesült Államok, Dél-Korea és Japán nyomásával szemben?
Phenjannak gazdasági okokból is szüksége van Kínára, de a mostani közeledés alapvetően stratégiai természetű. A kelet-ázsiai térségben az Egyesült Államok–Dél-Korea–Japán háromszöggel szemben most sikerült létrehozni egy Kína–Oroszország–Észak-Korea háromszöget, ami jelentősen növeli Kim Dzsongun mozgásterét. Így van esély rá, hogy úgy viselkedjen, mint egy kötekedő kisöcs, aki bátran provokálhat másokat, mert tudja, hogy az erősebb bátyjai meg fogják védeni.
Kim pekingi útja előtt kikötötte: Kína ne vesse fel az észak-koreai nukleáris fegyverek leszerelésének kérdését. Ez azt jelenti, hogy Phenjan először atomhatalomként való nemzetközi elismerést követel, és csak ezt követően hajlandó komoly tárgyalásokra?
Phenjan régi vágya, hogy atomhatalomként ismerjék el. Ezt eddig mindenki elutasította, de a mostani pekingi látogatás során Kína – a Hszi–Kim csúcstalálkozók során első alkalommal – nem vetette fel a Koreai-félsziget denuklearizációjának kérdését, ami gyakorlatilag az atomhatalmi státusz hallgatólagos elismerését jelenti.
Ha Észak-Koreát atomhatalomként fogadják el, akkor talán hajlandó lesz bizonyos kérdésekről tárgyalni, de illúzió lenne azt várni, hogy lemondjon nukleáris arzenáljáról. Ez jelenti ugyanis a rendszer túlélésének biztosítékát. Ha nem lenne atomfegyvere, Kim Dzsongun könnyen úgy járhatna, mint Szaddám Husszein vagy Moammer Kadhafi – a phenjani vezetők is néznek híradót, így ezt pontosan tudják. Ha „komoly tárgyalás” alatt azt értjük, hogy a teljes leszerelés a téma, akkor ilyenre egész biztosan semmilyen feltétel teljesülése esetén sem fog sor kerülni. Legfeljebb a fegyverek számáról, telepítési módjáról, helyéről és egyéb részletkérdésekről lehetne alkudozgatni.
Kim magával vitte Pekingbe 12 éves lányát, Kim Dzsuét is, ami fontos jelzés lehet a dinasztia folytonosságára. Ez belpolitikai üzenetként értelmezhető?
Észak-Korea lényegében dinasztikus állam, és az ilyen rendszerekben rendkívül fontos a trónörökös elfogadtatása, az öröklés zavartalanságának biztosítása. Ezt mindenhol úgy szokták megoldani, hogy a kijelölt utódot fokozatosan bemutatják a nagyközönségnek belföldön és külföldön egyaránt, bevezetik a politika világába, megismertetik a hatalomgyakorlás módjával. Így a trón átvétele később nem jelent problémát, és a közvélemény is elfogadja az utódot. Kim Dzsué mostani megjelenése egyszerre szólt az észak-koreaiaknak és a nemzetközi közvéleménynek, többek között megerősítette a belső elit és a lakosság számára, hogy a Kim-dinasztia uralma tartós, és a következő generációk alatt is fennmarad. Persze az öröklés még nem dőlt el, Észak-Koreában is láttunk már királydrámákat, nem is akármilyeneket. Ha például Kim Dzsongunnak születne egy fia, akkor rögtön más lenne a helyzet.
