Új korszak előtt Németország?

Az Alternatíva Németországnak (AfD) évek óta a német közélet megkerülhetetlen szereplője. Bár a politikai fősodor és a sajtó rendszerint szélsőjobboldalinak vagy szélsőségesnek minősíti, tartományi szinten mára többhelyen a legerősebb párttá nőtte ki magát. Tehát vagy az van, hogy a német lakosság is radikalizálódik, vagy az, hogy az emberek átláttak a szitán, és változást akarnak.

A legfrissebb példája ennek Szász-Anhalt, ahol az AfD a szeptemberi mérések szerint 39 százalékon áll, bőven a CDU (27%) előtt. A párt miniszterelnök-jelöltje, Ulrich Siegmund ebből - és a politikai kényszerhelyzetből - kiindulva magasra tette a mércét. Bejelentette, hogy egypárti kormányzásra készül, amivel történelmi kísérletbe kezdett, hiszen a német választási rendszer a polarizációt erősíti.

Ehhez érdemes hozzátenni, hogy a „centrumpártokat” hosszú ideje a „tűzfal” elve tartja egyben: egyöntetű politikai elhatározás, hogy a jobb- és a balközép nem köt szövetséget „szélsőségesekkel”. Ha mégis, akkor pedig csak a szélsőballal jöhet szóba. Ez a stratégia eddig sikerrel zárta ki az AfD-t a kormányzásból, még akkor is, ha helyi szinten komoly befolyással bírt. Mostanában viszont egyes közvéleménykutatóknál az AfD már országosan is előzi a CDU-t, és körülbelül másfélszer akkora bázisa van, mint az SPD-nek, így egyre gyakrabban vetődik fel az a kérdés, hogy meddig lehet karanténban tartani Alice Weidel és Tino Chrupalla pártját?

Siegmund nyilatkozata – miszerint a cél „az országot fejéről a talpára állítani” – nem pusztán retorikai fordulat. Az AfD szisztematikus kritikát fogalmaz meg a német migrációs, oktatási és energiapolitikával szemben, és számos választó számára épp ebben rejlik vonzereje: alternatívát kínál a status quo-val szemben. Ez egyébként önmagában is kényelmetlen lehet annak a politikai elitnek, amely a Merkel-korszakban hozzászokott ahhoz, hogy a koalíciós szerződésen kívül semmi, így a választók akarata sem mérvadó a kormányok számára.

Egyébként nem Németország az egyetlen hely Európában, ahol egy adott párt hiába nyer választást, mégsem kormányozhat, vagy éppen fájdalmas engedményekre kényszerül azért, hogy betölthesse azt a szerepet, amit a választók neki szántak.

A fősodor válasza erre az, hogy a demokráciának vannak értékhatárai, és különösen szeretnek az alkotmányos rend védelmére, valamint az emberi jogokra hivatkozni. Az AfD-t is ilyen alapon próbálják partvonalon tartani, viszont érdekes, hogy miközben alig leplezetten az NSDAP-jához hasonlítják, utoljára Adolf Hitler tiltott be parlamenti pártot Németországban.

Tehát nem véletlen, hogy a kritikusok szerint a „tűzfal” önmagában is demokratikus deficitet termel, hiszen a szavazók jelentős része politikai képviselet nélkül marad. Az AfD választói pedig nem egy marginális csoport. Egyre inkább alsó- és középosztálybeli, a munkájuk és kultúrájuk miatt aggódó kisvárosi és vidéki emberekről van szó, akik nem neonáci nosztalgiával, hanem csalódással és félelemmel szavaznak az ellen a status quo ellen, amely gazdasági és társadalmi válságba sodorta az országot.

A szász-anhalt-i helyzet különösen éles: ha az AfD eléri az abszolút többséget, nincs alkotmányos eszköz, amellyel meg lehetne akadályozni, hogy kormányt alakítson. Ez precedensértékű lehet, nemcsak Németországban, hanem egész Európában. A francia Nemzeti Tömörülés, a holland Geert Wilders pártja vagy a brit Reform Párt mind hasonló kihívást intéztek az európai politikai mainstreamhez, és hatalmas lendületet vehetnek, ha az AfD egyedül - de még akkor is, ha koalícióban - kormányra kerül, és ezt megünneplendő nem szerveznek fáklyás felvonulást a Horst-Wessel-Lied éneklésével.

Tegyük hozzá, erre, vagyis arra, hogy a rendszerkritikus pártok hatalomra jutásával nem feltétlen következik be autoriter fordulat, már eddig is akadtak példák: Lengyelországban és Olaszországban az elmúlt években szintén populistának mondott kormányok alakultak, ám a demokratikus intézményrendszer nem omlott össze. Az AfD sikere Németországban azonban vízválasztó lehet, hiszen ott a táradalom és az intézmények a történelmi okokból kifolyólag különösen érzékenyek a szélsőségekre. Éppen ezért, ha akárcsak Szász-Anhaltban kiderülne, hogy együtt tudnak élni egy rendszerkritikus kormánnyal, az forradalmi változásokat indíthatna el Európában.

Az AfD elsőként migrációs fordulatot hirdetett: pénzbeli juttatások helyett természetbeni ellátást, „kitoloncolási offenzívát” és a menekültek központosított, ellenőrzött elhelyezését tervezi. A párt szerint ez nem kirekesztés, hanem kontroll. Emellett az oktatáspolitikában, a hagyományos családmodell támogatásában, az agrárium és a vidéki térségek védelmében is alternatív szemléletet képvisel.

Mindez nem a rendszer lebontását, hanem egyfajta visszatérést jelent az Adenauer-i korszak szellemiségéhez, amikor a család érték, a munka pedig erény volt, és jelen állás szerint ezt az ajánlatot több szavazó érzi vonzónak, mint a hagyományos pártok bármelyikének ideologikus frázisait..

Szász-Anhalt után más tartományok is sorra kerülhetnek. Ha az AfD tartósan képes regionálisan 35–40% közötti támogatottságot elérni, nem lehet tovább „karanténban tartani”. A párt megerősödése így valóban a német demokrácia próbája, csak nem úgy, ahogy azt a fősodor és a sajtó keretezi. A valódi kérdés az: mennyire demokratikus egy olyan rendszer, amely a választók egyértelmű akarata ellenére sem enged kormányozni még kisebbik koalíciós partnerként sem egy pártot?

Ezért is mondják egyre többen Németországban, hogy a demokrácia nemcsak a status qup megőrzéséről, hanem a többség akaratának tiszteletéről is szól. Ha pedig valakinek nem tetszik az AfD programja, vagy jobb ajánlata van, akkor a „tűzfal” helyett talán inkább érdemi vitákra lenne szükség, mert ha a rendszerkritikus pártokat nyomás alá helyezik, azzal csak tovább erősítik őket.

Nem is beszélve az összeesküvéselméletekről, amelyekből nem kevés van, és amikor Németország legüldözöttebb pártjának több tagja rövid idő alatt életét veszti, ilyen előzmények után, ezek bizony termékeny talajra hullanak.