Külföld
Leopárdok kontra oroszok
Nekünk is van, lássuk hát, mit tud a fronton
Sokféle szempont szerint lehet pro és kontra értékelni a II. világháború német tankjait, egy azonban bizonyos, célzóberendezésüket és pontosságukat tekintve még a világégés utolsó hónapjaiban is általában fölülmúlták keleti ellenfeleiket. Ennek ellenére persze nem íródott át a történelem, s a nácik elbukták a bulit, de előtte azért elvittek magukkal emlékbe jó pár ezer T-34-est és társait.
Mostanság a nyugati sajtó a saját haditechnikájának fölényét propagálja napi szinten olvasóinak, melyben kétségtelenül akad némi igazság – ugyanakkor ez az ukránokon vajmi keveset segít. Ugyanis ők tól-ig abban az állapotban leledzenek, mint anno a III. Birodalom Wehrmachtja. Azaz hiába dől a technika a frontra, ha immár nem nagyon van olyan ember, aki azt megbízhatóan kezelni tudná.
A konfliktusban áttételesen a Magyar Honvédség is „érdekelt”, hiszen a harcmezőn olyan német tankok is mozognak, melyekből mi is vettünk magunknak pár tucattal. (Konkrétan a 2A7HU verziót.) Ha az evolúciót és a nyugati fegyverszállításokat tekintjük, akkor Kijev szinte az összes verziót megkapta Berlintől és a NATO tagoktól. Így mára viszonylag gazdag tapasztlattal bírunk a tekintetben, hogy ezen eszközök mennyire váltak be odakint.
A Laopard 1 nagyjából egy feltuningolt T-55-nek felel meg, nem is igazán jó az már másra, mint kiképzésre, esetleg csökkentett értékű díszelgésre. Ezzel Kijevben is tisztában vannak, így nem sűrűn küldik az első vonalba e gépeket. A 2-es verzió 1977-es szolgálatba állásakor egy igen modern lánctalpasnak számított. Sikerét mutatja, hogy Berlin 1992-ig a 2160 darabot vásárolt belőle. Hozzá kell tenni, a termék roppant sikeres volt külországokban is, így Hollandia, Svájc, Svéd-, Spanyol- és Törökország is vett belőle bőven.
Ukrajna eddig az 1-es, a 2A4 és 2A6 verziókból kapott nem túl jelentős, néhány tucatos mennyiséget – illetve juttattak még neki a Stridsvagn 122-ből is pár példánnyal (Utóbbi a Leopard 2A5 svéd adaptációja).
Ha a rideg tényeket és a nyugati szaksajtó nem szemellenzős cikkeit tekintjük, akkor a pusztulási fok igen magas. Eddig az ukránok a Leopard 2A4-ek olyan negyven, a 2A6-ok hatvanöt és a svéd csodák több mint nyolcvan százalékát vesztették el, esetleg hagyták ott érintetlenül az oroszoknak.
Hozzá kell tenni, e mutatók a valóságban borítékolhatóan súlyosabbak.
Azt, hogy a Leopardok pontosan mennyi orosz vesztét okozták, csak saccolni lehet. Egyrészt nem segítenek az eligazodásban az ukrán fantáziajelentések és gyermeteg meseköltemények – másrészt ember legyen a talpán, aki szabatosan megmondja, hogy egy kaotikus lövöldözés során mitől és kitől is robbant föl a másik lánctalpasa? Annyi azonban amolyan ökölszabályként biztosnak tűnik, ahol a két ellenérdekelt acélteknő szembekerül, ott tízből hétszer Moszkva húzza a rövidebbet
Igaz, ez a tény pont annyit segít az ukránokon, mint a náci Wehrmachton az elpusztított T-34-esek garmadája. Arról nem is szólva, hogy az oroszok közben viszont kiváló tankvadászokká képezték magukat az optikai vezérlésű drónjaikkal. S bár megállja a helyét, hogy a páncélvédettség tekintetében a nyugati harckocsik személyzetének nagyobb a túlélési esélye, de ha már nincsen mibe beülni, akkor nem sokat ér a korábban a nehéz vason szerzett tapasztalat.
Propagandakülönbségek
Egy cikk olvashatóságán nagyot tud dobni egy-egy jó fotó. Mivel itt a téma ugye az elpusztított német technika, azt kellene indulóképnek betenni. De ilyen nem igazán akad - mármint legális forrásból, a nyugati ügynökségek kínálatában. Érdekes módon az agyonszapult orosz média simán közöl fotókat, filmeket és beszámolókat a saját veszteségeiről, minek hála az ottani polgárok (legalább részben) képben vannak, mi történik a fronton. Ezzel szemben nyugati olvasóközönség teljes homályban él, hiszen a sajtója akkor sem tudja illusztrálni a cikkeit effélével, ha esetleg mégis rátörne az őszinteségi roham.
