Külföld
Négy évtized után, miért tették le a kurdok a törökök előtt a fegyvert?
A török csapatok kiverték a nyugati betolakodókat, a görög expedíciós hadsereg is menekülni kényszerült
A kurdok Törökországban, Irakban, Szíriában, valamint Iránban élnek nagy számban. A legnagyobb kurd közösség Törökország délkeleti részén található, becsült adatok szerint az ország polgárainak 15 százalékát teszik ki, most rájuk koncentrálunk.
Kurdisztán neve az első világháború végén merült fel, amikor az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán vesztesként került ki az első nagy világégésből. A kurdok – és ez nagyon lényeges szempont – addig a Porta szövetségesei voltak, általában határőrizeti és rendészeti feladatokat láttak el, szabadcsapatokba szerveződve. Az Oszmán Birodalmat a nyugati nagyhatalmak és Görögország brutálisabb módon akarták feldarabolni, mint ahogy ezt tették a Magyar Királysággal Trianonban.
A sèvres-i békeszerződést 1920. augusztus 10-én írták alá az Oszmán Birodalom és az első világháborúban győztes antant hatalmak képviselői Franciaországban. Ebben a dokumentumban a nyugati nagyhatalmak megígérték, hogy Kurdisztán néven létrehoznak egy olyan alakulatot, amely a térség – a fent leírt országok rovására – a kurdok lakta területeket egy államban egyesíti.
A megállapodás azonban nem lépett hatályba, mert kitört a Kemal Atatürk vezette török szabadságharc, amelynek következtében a felkelő csapatoknak sikerült a törökök által lakott területek nagy részét ellenőrzésük alá vonni, kiverték a betolakodókat, a görög expedíciós hadsereg menekülni kényszerült.
A felek ezek után állapodtak meg a lausanne-i békeszerződés aláírásában, de itt már szó sem esett Kurdisztánról.
Azóta beszélhetünk török–kurd ellentétről, amely még a második világháború után, a hidegháborús időszakban is tartott, egészen napjainkig. A Szovjetunió még „végnapjaiban” is azon mesterkedett, hogy miképpen tudja megvalósítani a cári időkből rá maradt geostratégiai tervét, vagyis ki akart jutni a meleg tengerekre, de ennek Törökország útját állta. A kurdokat akkor Moszkva akarta eszközként használni, ezért 1978-ban sikeresen bábáskodott a PKK megalapításánál.
Alig kellett néhány év, és a PKK 1984-ben fegyveres harcot hirdetett a független Kurdisztán megvalósításáért.
Tegyük hozzá, hogy a PKK ideológiájában a nemzetállami eszme szélsőbaloldali nézetekkel keveredett. A kurd küzdelem két jelentős törést szenvedett. A Szovjetunió 1991-es felbomlása és így a pénzeszközök jelentős megcsappanása után a török titkosszolgálat a PKK vezetőjét, Abdullah Öcalant 1999-ben Kenyában elfogta, Törökországba vitte, ahol bíróság elé állították, majd az „állam egysége ellen elkövetett támadás” miatt halálra ítélték. Később az ítéletet életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták.
Lassan eljutottunk napjainkig, amikor Öcalan a börtönből üzent híveinek, hogy adják fel a harcot, és a PKK a fegyveres felkelés helyett térjen át a demokratikus politizálásra.
Az események, a körülményeket is figyelembe véve, drámai gyorsasággal, néhány hónap alatt történtek. Erre pedig valamilyen magyarázatot kell adni.
A nyugati sajtó a török–kurd viszonyt mindig csak fekete-fehér viszonylatban mutatta be. Vagyis hogy minden kurd törökellenes, és minden török ellenszenvezik a kurdokkal. Ez soha nem volt, és most sem igaz.
A kurdok egy jelentős része nagyon is együttműködő volt a mindenkori török kormánnyal. Ezt azonban sokszor titkolni kellett, mert a PKK – amelyet a nemzetközi közösség terrorszervezetnek nyilvánított – harcosai rendszeresen felégették azokat a kurd falvakat, amelyek együttműködtek a török hatóságokkal.
De van itt más is. A Török Köztársaság 1923. október 29-i kikiáltása után Kemal Atatürköt választották az ország első elnökévé, ezt a posztot egészen haláláig, 1938-ig töltötte be. Utódjául harcostársát, Iszmet Inönüt választották, akinek édesanyja kurd volt.
Nem ő volt az egyetlen kurd gyökerekkel is rendelkező török államfő.
Turgut Özal, a nyolcadik török elnök édesanyja szintén kurd volt. Nevéhez számos gazdasági reform megkezdése köthető, amelyek Törökországot elindították a gyors fejlődés útján. Rajta kívül, a teljesség igénye nélkül, mostanság a következő vezető politikusok kerültek ki a kurd közösségből: Mehmet Simsek, a jelenlegi török kormány pénzügyminisztere; Cevdet Yılmaz, Törökország elnökhelyettese; Bekir Bozdağ, a parlament alelnöke, korábbi igazságügyi miniszter; utoljára, de nem utolsósorban Hakan Fidan külügyminiszter, aki előzőleg hosszú évekig a Nemzeti Hírszerző Szervezet, a titkosszolgálat vezetője volt.
Tehát a kurdok minden ellentét ellenére erősen beágyazódtak a török társadalomba. Részben egy asszimilációs folyamatról is beszélhetünk, de más okai is vannak, hogy a kurd lakosság egy része nem szimpatizál egy független kurd állam létrehozásával. Jelenleg ugyanis – bár most gazdaságilag nem jól mennek a dolgok – egy olyan országban élnek, amely komoly erőforrásokat mozgósít az elmaradottabb keleti végek, ahol a kurdok többsége él, fejlesztésére.
Ezen kívül az országnak van több mint száz egyeteme és főiskolája, a szociálisan rászoruló hallgatók különböző támogatásokat kapnak.
Ez komoly perspektívát jelent a fiataloknak.
Egy független Kurdisztán mindezt nem tudná nyújtani. Ezek a körülmények érthetővé teszik, hogy a négy évtizedes török–kurd szembenállás, harcok és negyvenezer – főként polgári személy – áldozat ellenére, a fennálló ellentmondásos helyzetben is nagyon gyorsan keresztül lehetett vinni a kurdok fegyverletételét.
