Hipotetikus atomcsapás Ukrajnára

Súlyos és máig ható konfliktus volt a két Korea 1950. június 25-e és 1953. július 27-e között zajlott küzdelme. Akkortájt az Egyesült Államok közvéleménye és politikusai is egyként a harmadik világháború bekövetkezésétől rettegtek, így nem csoda, ha konfliktus alatt többször is fölvetődött az atombomba bevetésének lehetősége. Az amerikai haderőt parancsnokló MacArthur tábornok maga is több alkalommal szorgalmazta annak használatát Truman elnöknél. S nézőpont kérdése, hogy szerencsére vagy sem, de mégis mindhiába.

Figyelemfölkeltő amúgy, hogy a Gallup 1950. második felében született felmérése szerint az USA felnőtt lakosságának ötvenkét százalék támogatta a „végső megoldást”, s csak alig 38 százalék ellenezte azt. A maradék döntő hányada pedig inkább hajlott az igenre mint a nemre - ami a mából nézve is egészen elképesztő hozzáállást és arányt jelent.

Nem elmerülve a három esztendőn át ide-oda hullámzó csaták történéseibe, pusztán csak a jelenlegi, orosz-ukrán háborúval kapcsolatos párhuzamokra érdemes fókuszálni. Ahogy anno az USA tekintélyét tiporta (részben) sárba a kínai támogatással megindult észak-koreai hadművelet, úgy most az oroszoknál ment túl a határon Kijev azzal, hogy akciót indított a nukleáris csapásmérő erők ellen.

Amúgy azon párhuzam mellett is nehéz észrevétlenül elmenni, hogy Kim Ir Szen megpróbálta személyesen meggyőzni Sztálint: a Vörös Hadsereg is vegyen részt a félsziget egyesítésében. Ám a szovjet diktátor fegyveres segítség helyett páncélosok, nehéztüzérség és repülőgépek átadásával, valamint szakértők kiküldésével és az alakulatok kiképzésével támogatta szövetségesét.

MacArthur tábornok először 1950. december 9-én kért engedélyt, hogy saját belátása szerint vethesse be az eszközt, december 24-én pedig már egy huszonhat célpontból álló listát nyújtott be Truman elnöknek. Emellett négy-négy töltetet készült az ellenséges szárazföldi erőkre és a kínai leszállópályákra hajítani, s hogy még nagyobb legyen a káosz a túloldalon, csaknem három tucat termonukleáris eszközzel hozott volna létre radioaktív pusztaságot Mandzsúria határán. Utóbbit azért, hogy „legalább hatvan évig ne lehessen Koreát északról a szárazföldön át megtámadni".

A főparancsnok március közepe táján ismét fölvetette az ötletet – megint mindhiába. Aztán (mind MacArthur, mind) Truman ment, s jött helyette Dwight D. Eisenhower, aki konkrétan megfenyegette a a Szovjetunió új urát, Hruscsovot, hogy beveti a fegyvert, sőt, magára Kínára is kiterjeszti a háborút.

A történészek szerint ennek is szerepe lehetett abban, hogy a moszkvai politikus végül fölszólította Pekinget, kezdjen megoldást keresni a békére.

Jelen tudásunk szerint a Vlagyimir Putyint már sokan és sokszor sürgették odahaza, hogy demonstratív módon alkalmazzon atombombát Ukrajna ellenében – eleddig eredménytelenül. Kérdéses, hogy most, miután Kijev megtámadta Oroszország nukleáris képességeit, mit tesz az elnök. S a képlet értékeléséhez tudni kell, hogy ma már az ellenségek sem egészen értik, miféle okok mentén tanúsít(ott eddig) türelmet az elnök. Persze elképzelések akadnak gazdagon, de ma már bármelyikkel könnyen vitába lehet szállni.

Visszatérve a lehetőségek tárházára, leszögezhető: az eléggé széles, hiszen Moszkva birtokában van a Föld nukleáris elrettentő erejének java. Első körben például dönthet úgy az elnök, hogy valahol a Távol-Keleten robbant egyet, hátha abból szót ért a másik fél. Ami borítékolható: Nyugaton egy ilyen, nagy fény- és hangjelenséggel kísért akció erős félelmet keltene. Azt viszont, hogy a pofonládát szemmel láthatóan eszetlenül nyitogató, a konfliktus eszkalálásában érdekelt Zelenszkíjre ez miféle hatást tenne, kevéssé számítható.

Ha pedig ez kevésnek bizonyulna, akkor valami szerényebb, kettő-négy kilotonnás példány is bevethető valahol a frontvonalon olyformán, hogy az magukat az orosz erőket ne fenyegesse. Pekingnek talán valamennyivel előtte szólnának – ha pedig tényleg békét akarnak, akkor Washingtonnak is. Utóbbi azért lenne célszerű, mert az azonnali békekötésre sarkallná Ukrajnát.

Szemmel láthatóan ez az a pont ugyanis, ahonnét túl a Nyugat sem óhajt segíteni tovább Kijevnek.