Ágyúval lőni a veréb fészkére

Sokan és sokféleképpen temették már a tüzérséget – ám az valahogy mindig megtalálta a helyét a modern hadviselésben. Nemcsak a szárazföldi, de légvédelmi vállfaja is. Túl azon, hogy egy üteg hatótávolsága immár alsó hangon (!) harminc-negyven kilométer, a pontossága is rendkívül sokat fejlődött az utóbbi évtizedekben. Az orosz–ukrán háborúban pedig egyértelműen kiderült, súlyos tévedésben éltek azok a szakírók és egyéb gondolkodók, akik a 21. században meghaladott dolognak tartották e középkori gyökerekkel bíró fegyvertechnikai eszközt.

Kétségtelenül igaz, a pilóta nélküli, távolról irányított drónok alaposan átírták a hadügy szabályait. Nemcsak öngyilkos fajtáik, hanem felderítő verzióik is, amelyek több tucat kilométeres mélységből szolgáltatnak élő, friss adatokat a felsőbb parancsnokságoknak. Ezen berendezések ellen többféle megoldás létezik, de azt sokáig nem gondolta igazán senki, hogy a nagy kaliberű, az UAV-k mozgásához képest csigalassúsággal reagáló szárazföldi tüzérség is alkalmas a leküzdésükre. Pedig mint az élő, véres és mindennapos esetek bizonyítják, ez is belefér a tárházba.

A bármiféle téren tapasztalható túlzásokat jellemző, szép magyar mondásunk az Ágyúval verébre? szófordulat. Amelynek módosított, ha tetszik „korszerűsített” verziója a Drónra tarackkal? lehetne. A két eljárás mind elsőre, mind századszorra is drága és felesleges lőszerpazarlás lenne – ami nem nagy csoda, hiszen jobban végiggondolva egy százötvenöt milliméter átmérőjű, húsz-harminc centiméter hosszú „malaccal” kellene egy durván ugyanekkora, roppant sebességgel izgő-mozgó tárgyat eltrafálni a levegőben.

Őszintén megmondva, ez nem az ötös, hanem sokkal inkább a nyolcas lottó plusz Jackpot kategóriába eső kihívás.

Ugyanakkor ha a fészekre, azaz az UAV-kezelők fedezékére fordítjuk a csövet, akkor mindjárt más lesz a helyzet. Ugyanis ahogy az egyik, úgy a másik oldal is használ szárnyaló és földi telepítésű elektronikai földerítő eszközöket. S ha valaki kiszúrja – márpedig ahonnét egy rádiójel elindul, annak a forrását meg is lehet lelni – az éppen aktuális rosszfiúk fészkét, akkor oda már be is lehet lőni valami tekintélyes teljesítményű ágyúval. (A kölcsönös lefedettség oka amúgy a drónok jelenlegi hatótávolságában rejlik, amelyek általtában „belül esnek” a hagyományos tüzérség zónáján. A kisebb, ember irányította öngyilkos UAV-k pár kilométerre tudják elhagyni a bázisukat – ez pedig már egy régebbi ágyúval is abszolválható.)

A „kedves szeretetcsomag” pedig olyan, az emberi agy számára értelmezhetetlen sebességgel érkezik, amely elől az érintettek nem igazán képesek elfutni. Pláne ha egy bunkerban ülnek, ahol még a feléjük tartó malac fütyülését sem hallják. Ha pedig a lövedék mellément, az sem baj, hiszen a vércseként ott keringő saját felderítőeszköz segítségével azonnal lehet módosítani a becsapódási pontokat.

Nagyjából ez az egész a „Kinek van több és okosabb?” című játékra hasonlít, amelyben az fog veszíteni, akinek előbb ölik meg a szakembereit, mint ahogy azt a hátország pótolni tudná. Ugyanis lehet bármennyi drónja bárkinek, ha a kezelők keresztmetszete szűk, akkor az egész halmaz legfeljebb arra jó, hogy a sajtónak mutogassák a dugig tömött raktárakat.