Külföld
Amíg Washingtonban vitáznak, Moszkva és Ankara eldöntheti Szíria sorsát
Törökország és Oroszország évek óta koordinálja lépéseit Szíria kapcsán, de Básár el-Aszad rezsimjének 2024. december 8-i bukása óta a két ország kapcsolata új szintre lépett. Ankara gyorsan felismerte a lehetőséget, és támogatásáról biztosította az átmeneti elnök, Ahmed el-Sará vezette új szíriai kormányt.
Bár hivatalosan nem erősítették meg, több forrás is arról számolt be, hogy Törökország aktívan támogatta el-Sarát hatalomra jutásában. Ez a támogatás most konkrét együttműködésekben ölt testet: Ankara és Damaszkusz megállapodott egy közös műveleti központ létrehozásáról, amelynek fő célja a terrorellenes fellépés, különösen az ISIS maradványainak felszámolása.
A török védelmi minisztérium hangsúlyozta, hogy Szíria erőforrásai a szíreké, ugyanakkor Ankara befolyása soha nem volt ilyen erős a térségben. Nyugati források szerint Törökország katonai bázisok létesítését is tervezi Szíriában, amit Izrael nyíltan ellenez, aggodalmát fejezve ki a török katonai jelenlét bővülése miatt.
Regionális együttműködés és geopolitikai újrarendeződés
A közös műveleti központ ötlete már egy márciusi jordániai miniszteri találkozón is felmerült, ahol Törökország, Szíria, Irak és Libanon egyezett meg a terrorellenes, határbiztonsági és csempészet elleni együttműködésről. A hangsúly tehát a régiós kooperáción van, miközben az Egyesült Államok szerepe láthatóan háttérbe szorul.
El-Sará kormánya Moszkvával is tárgyal új katonai megállapodásokról, miután a korábbi szerződéseket felmondták. Szíria jelenlegi vezetése ügyesen lavírozik Ankara és Moszkva között, miközben a nemzetközi közösséget arra szólítja fel, hogy oldják fel a szankciókat és támogassák az ország újjáépítését.
Washington tétovázása: értékek vagy érdekek?
Miközben a Közel-Kelet új hatalmi viszonyai formálódnak, az Egyesült Államok saját belső vitáival van elfoglalva. A Trump-adminisztráció két részre szakadt Szíria megítélésében:
- Az egyik oldalon Gorka Sebestyén és Tulsi Gabbard képviseli az „értékelvű” álláspontot, amely elutasítja az együttműködést el-Sará rezsimjével, hivatkozva annak radikális gyökereire és az emberi jogi aggályokra.
- A másik oldalon Marco Rubio és a CIA áll, akik a pragmatikus megközelítést támogatják, és lehetőséget látnak abban, hogy Damaszkuszt a nyugati érdekek felé tereljék.
A pragmatikus tábor azt hirdeti, hogy Szíria új vezetése elkötelezett a demokratikus értékek mellett. Nehéz nem észrevenni a cinizmust abban, hogy figyelmen kívül hagyják el-Sará kormányának valódi arcát. Annalena Baerbock német külügyminiszter damaszkuszi látogatásakor el-Sará demonstratívan nem fogott kezet vele, jelezve a nők jogaihoz való viszonyát.
Eközben a „nyitott és reformer” szíriai vezetés alatt pogromok zajlanak a keresztények és alaviták ellen. A damaszkuszi kormány persze minden alkalommal hárít, mondván, hogy ezek „nem az ő emberei”, de a tények makacs dolgok.
Kettős mérce és geopolitikai pózok
Az USA dilemmája jól mutatja a nyugati külpolitika örök ellentmondását: az értékek hangoztatása és az érdekek követése közötti lavírozást. A Trump-adminisztráció óvatos közeledése – feltételekhez kötve ugyan – azt jelzi, hogy Washington nem kívánja teljesen átengedni Szíriát az orosz-török befolyásnak. Ezt legfőbb szövetségese, Izrael miatt sem teheti meg.
Érdemes emlékeztetni arra is, hogy el-Sará korábban el-Goláni néven vált ismertté, ami nem csupán egy név, hanem politikai program is: a cél a Golán-fennsík visszaszerzése Izraeltől.
El-Sará rezsimje aligha tekinthető a „nyugati értékek” bástyájának. Még ha a felszínen tesz is gesztusokat, mint a vallási kisebbségek felé irányuló szimbolikus látogatások, vagy a szabad választásokról szóló ígéretek, a valóságban egy iszlamista irányvonal körvonalazódik.
A következő hónapokban eldőlhet, hogy az Egyesült Államok melyik irányt választja: a határozott elhatárolódást, vagy a „kisebbik rossz” politikáját követve megpróbálja befolyásolni a damaszkuszi vezetést. Egy biztos: a térségben jelenleg Törökország diktálja a tempót, míg Washington még mindig a saját árnyékával viaskodik.
A Közel-Kelet új status quója formálódik – kérdés, hogy ki lesz képes hosszú távon alakítani azt, és ki marad pusztán szemlélője a történéseknek.
