Külföld

Oroszország, Kína és az USA: Egy új világrend születése

Miért téved Washington, amikor egyszerre tárgyal Moszkvával és harcol Pekinggel?

Trumpék egyszerű ingatlanalkunak tekintik Ukrajnát, de ezzel félreértik az orosz motivációkat, és még szorosabbra fonják Moszkva és Peking stratégiai kötelékeit. Miközben az Egyesült Államok gyors rendezést sürget Európában és vámháborút vív Kínával, könnyen lehet, hogy saját pozícióit gyengíti, és felgyorsítja az új világrend kialakulását – egy olyan rendét, ami a legkevésbé sem felel meg Washington érdekeinek. Mindennek tetejébe még az ukrajnai alku is kútba hullhat.

Oroszország, Kína és az USA: Egy új világrend születése
Donald Trump amerikai elnök, Vlagyimir Putyin orosz elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök
Fotó: AFP/Brendan Smialowski, Maxim Shemetov; AFP/Pool/Fazry Ismail

Két front, egy stratégiai logika

2025 tavaszán párhuzamosan zajlanak az orosz–amerikai tárgyalások az ukrajnai háború rendezéséről, és éleződik a kínai–amerikai vámháború. A látszat szerint az egyik gyors lezárásra váró európai konfliktus, a másik egy hosszú távú dominancia harc. Valójában azonban ugyanannak a történelmi átrendeződésnek két frontját látjuk: az egypólusú világrend felbomlását és egy új, versengő blokkstruktúra kialakulását.

Az Egyesült Államok célja világos: leválasztani Oroszországot Kínáról, hogy megakadályozza egy ellenpólus kialakulását. Ennek eszköze egy gyors orosz–amerikai megegyezés, amely minimalizálja az ukrajnai háború költségeit az USA számára, ám azzal, hogy megnyitotta a kínai frontot, a két hatalom kapcsolatát – amit az elmúlt években aszimmetria jellemzett – újra egyensúlyba hozta.

Az orosz–kínai viszony új egyensúlya

Ahogy Fjodor Lukjanov, az orosz stratégiai gondolkodás egyik legbefolyásosabb figurája fogalmazott nemrég:

„Az Egyesült Államoktól való függés nem fenntartható. Minden országnak meg kell erősítenie a saját együttműködési struktúráit, hogy megkerülje az USA-t.”

Paradox módon ez a Trump-kormányzat legfontosabb üzenete, amit sokan megértettek. Elég itt arra utalni, hogy most, amikor Washington válaszút elé állította többek között Vietnamot is, Hanoi Kínát választotta inkább, s a napokban a két ország vezetője 45 egyezményt írt alá – többek között a biztonsági együttműködésről és a tajvani szeparatizmus elutasításáról, s ezzel máris megbillent a kényes erőegyensúly Délkelet-Ázsiában.

Visszatérve az oroszokhoz: a nyugati szankciók objektív következménye lett a keleti fordulat felgyorsulása. Moszkva ugyan 2012 óta hangoztatta az ázsiai nyitás fontosságát, de a valóságban egészen 2022-ig csak lassan és ambivalensen hajtotta végre azt. Az ukrajnai háború és az arra válaszul adott büntetőintézkedések azonban stratégiai szükségszerűséggé tette a kínai kapcsolatok elmélyítését.

Míg korábban Oroszország egyértelműen „junior partnerként” jelent meg a Pekinggel való viszonyban, az USA-val való párhuzamos konfliktushelyzet kiegyenlítette a pozíciókat. A két hatalom közötti aszimmetria relatívvá vált – Kína látja, hogy Moszkva nemcsak egy beszállító, hanem önálló stratégiai pólus is.

A poszthegemonikus világ nem egypólusú, de nem is klasszikus többpólusú, hanem dinamikus stratégiai háromszögek hálózata. Ebben az egyik – hanem máris a – legfontosabb a Kína–Oroszország–USA viszonyrendszer.

Lukjanov értelmezése szerint Oroszország nem a legerősebb fél, de olyan geopolitikai gócpont, amely egyedülálló módon képes közvetíteni és egyensúlyozni a pólusok között. A háromoldalú viszonyrendszer nem zéró összegű játék, hanem rugalmas egyensúlykeresés, amelyben minden félnek létérdeke az összeomlás elkerülése.

A stratégiai józanság kora

Ahogy Lukjanov fogalmazott:

„Sem a Nyugat romantikus ölelése, sem a vele való totális szembenállás nem racionális. Oroszországnak saját útját kell járnia, ahol a stratégiai autonómia nem opció, hanem szükségszerűség.”

Ebben az új világrendben a politikai túlélés nem az ideológiai hűségen, hanem a realista, differenciált partnerségek kialakításán múlik. Oroszország a keleti nyitással nem egyszerűen Kína felé fordult, hanem belépett abba a korszakba, ahol a birodalmi reflexeket stratégiai racionalitásnak kell felváltania.

Az új világrend nem ígér biztonságot, de mozgásteret kínál, annak, akiknek van szeme arra, hogy észre vegye a lehetőségeket, valamint van ereje és bátorsága a szükséges lépésekhez.

Amerika, mint geopolitikai ingatlanügynök

Tehát amikor a Trump-adminisztráció azt sugallja, hogy Ukrajna egyfajta európai belügy, amelyben Washington csak kényszerűen vesz részt, vagy súlyos tévedésben van, vagy csak Európa kárára taktikázik – esetleg is-is.

Az ugyanakkor világos, hogy az amerikai cél a gyors rendezés: Oroszország feltételezett igényeinek részleges kielégítése, cserébe azért, hogy Moszkva eltávolodjon Pekingtől.

Trump nem ideológus, hanem alkuember: ha úgy látja, hogy a föderáció stratégiai semlegessége vagy legalábbis passzivitása elérhető, hajlandó lehet nagyvonalúnak tűnő ajánlatokat tenni. Ugyanakkor, ahogy Lukjanov is figyelmeztetett: „Trump túlértékeli az USA erejét”, és könnyen stratégiai hibákat követhet el.

Például alábecsülheti Ukrajna jelentőségét az orosz gondolkodásban, amit egyébként Európában teljesen félreértenek.

Ukrajna, mint kivétel, nem szabály

Ennek a háborúnak az egyedisége abból fakad, hogy Ukrajna nem egyszerű posztszovjet állam, hanem az orosz történeti és civilizációs tudat egyik alapeleme. Itt nem a klasszikus birodalmi terjeszkedésről van szó, hanem arról, hogy Ukrajna sokak nézőpontjából az orosz világ részének számít – nem geopolitikai, hanem identitáspolitikai értelemben.

Ez magyarázat arra a látszólagos ellentmondásra, hogy Oroszország nem nacionalista módon viszonyul a saját kisebbségeihez. A baskírok, tuvák vagy jakutok kulturális és nyelvi önazonosságát nem kérdőjelezi meg senki – épp ellenkezőleg, támogatott a nyelvük és kultúrájuk ápolása.

A „nagyorosz nacionalizmus” egy civilizációs szupraidentitás, amely nem kizárja, hanem befogadja a sokféleséget – kivéve, ha ez a sokféleség a belső egység tagadásaként jelenik meg, mint az orosz narratívában az ukrán államiság.

Az ukránság azért nem létezhet; azért mondják, hogy az ukrán történelem csupán egy mesterséges konstrukció, mert ellenidentitásként jelentkezett, Ukrajna pedig egyfajta ellen-Oroszországként, és erre a Nyugat rá is erősített.

Ha Európában ezt értenék, nem szajkóznák azt, hogy Putyin el akar menni az Elbáig, és látnák, hogy a „mesterterv” a russzkij mir, az orosz világ egységesítése és megerősítése – és ennek a világnak egyértelmű határai vannak, amelybe még a Baltikum sem tartozik bele, nemhogy Lengyelország.

A hübrisz csapdája: elhibázott erőpolitika

Ami a háború lezárásának esélyeit illeti, a nyilvánosságra került részletek arról árulkodnak, hogy a Trump-adminisztrációnak nincs igazán jó ajánlata Moszkva számára, a kínai front megnyitásával pedig maga alatt vágja a fát.

Washington számára döntő fontosságú lenne, hogy az orosz erőforrásokat elvonja Kínától, viszont az Északi-áramlat és az ukrajnai vezetékrendszer feletti ellenőrzés megszerzésével alárendelt pozícióba akarja kényszeríteni a föderációt.

A vámháború előtt Peking óvatos politikát folytatott, nem is akart függeni az orosz energiától, és figyelembe kellett vennie az amerikai fenyegetéseket is, melyek hatására nem egyszer előfordult, hogy kínai bankok felfüggesztették az orosz ügyfelek kiszolgálását, és a kínai fél visszalépett már előkészített projektektől.

Ám ezek az objektív akadályok most megszűnőben vannak: a Kínát az USA-tól elválasztó vasfüggöny új perspektívákat nyitott a globális Déllel általában és az Oroszországgal fennálló kapcsolatok tekintetében különösen is.

Nagyon úgy tűnik, hogy az USA vezetés nem értette meg: Ukrajna soha nem az Európában állomásozó katonák számáról szólt, nem a Krímről és a négy oblasztyról. Ukrajna identitáspolitikai kérdés.

Egy súlyos tévedés az is, hogy Oroszország csupán egy benzinkút, amelynek a geopolitikai érdekei kimerülnek abban, hogy valakinek el akarja adni az olaját és a gázt. Moszkvának ezen túlmenően is vannak ambíciói az Északi-sarktól Afrikán át Ázsiáig, s ezek összeegyeztethetetlenek az Egyesült Államoktól való függéssel.

Viszont sokkal kevésbé sértik Kína érdekeit, mint azt a nyugati elemzők remélik – különösen ebben az új helyzetben. Szóval, könnyen lehet, hogy az amerikai-orosz kiegyezés Ukrajna felett éppen Trump és a republikánusok fanatikus Kína-fóbiája miatt úszott el, egy nagy amerikai-orosz összeborulás pedig elképzelhetetlen.

Kapcsolódó írásaink