Kurszk véres valósága

A második világháború egyik, 1943. július 4-től július 13-ig zajló, legjelentősebb ütközetsorozata volt a kurszki offenzíva – amely német részről masszív kudarccal zárult. Olyannyira passzívumnak tekinthető, hogy az Szovjetuniót (akkori és mai olvasatban: oroszokat) megtámadó tengelyhatalmak a Zitadelle-hadművelet után teljesen elvesztették a kezdeményezést. Persze ez a véres fiaskó a germán és vele szövetséges európai sajtóban nem igazán úgy köszönt vissza, ahogy történt, mert ugye az igazság nemcsak a fasisztákat, hanem a mindenkori baloldalt is erősen zavarta és zavarja.

Nagyjából olyformán, ahogy ma is szemlélhetjük a „független és minden körülmények között tárgyilagos” német, angol, amerikai és ki tudja még, mennyiféle médiában azt, miként harcol – valójában sokkal inkább vergődik – Ukrajna az egyre csökkenő méretű, saját maga kreálta csapdában.

Sajnos egyre aktuálisabbnak tűnik a kínzó kérdés: mibe fájhatott eleddig a kurszki kaland Kijevnek? Jelenleg csak az élőerőt tekintve az oroszok szerint több mint ötvenezer katonába – ami annyit tesz, hogy ha pusztán a fele igaz, az is megközelíti a Magyar Honvédség jelenlegi létszámát. „Természetesen” Ukrajna mélyen hallgat, amely annak fényében prímán érthető, hogy a vadvirágos elképzelésük szerint ők úgy öltek meg egymillió orosz katonát, hogy maguk alig több mint harmincezret vesztettek.

Mivel az orosz sajtóhoz az egyszeri nyugati polgár a cenzúra miatt nem fér hozzá, így nem is nagyon érzékeli azt, mi mennyiségű – amúgy csalafinta – segélyként kapott haditechnikát hagynak hátra naponta az ukrán katonák. Kiégett és ép harckocsik, csonka és működőképes lövegek, eldobált kézi- és egyéb fegyverek, lőszer, magányos teherautók százai-ezrei szegélyezik az utakat – miközben ezekre máshol lenne szükség.

(Zárójelben érdemes megjegyezni, a nyugati sajtószolgálatok is csak elenyésző mennyiségű képet tesznek közzé az ukránok vereségéről, s a tavalyi moszkvai „zsákmánykiállítás” is csak akkor érte el a szerkesztők ingerküszöbét, miután az egész világhálót elárasztották az oroszok által összegyűjtött eszközöket mutató fényrajzok.)

A pontos kép kirajzolásához szükséges leírni, az ukrán erők első nekifutásukra durván ezeregyszáz négyzetkilométert vettek birtokba egy olyan államból, amelynek mérete 17,1 millió négyzetkilométerre rúg. S bár az igaz, hogy ez cirka két budapestnyi rész „valami” volt, csak azt sem tanácsos szem elől téveszteni, hogy mára e földdarabnak több mint kétharmada odalett, s a maradék is napról napra apad – ráadásul iszonyatos áron.

Jelenleg Kijev erői amúgy „stratégiai visszavonulásban” vesznek részt – pont, mint anno 1943-ban a nácik.

Ennek ellenére még mindig megpróbálnak ragaszkodni ahhoz a kevéshez, ami a kezükben van. S teszik mindezt annak ellenére – avagy azzal párhuzamosan –, hogy amúgy az egész frontjuk napi szinten foszlik szét. Azaz Oroszország erői oly pontokon nyomulnak előre viszonylag csekély veszteség árán, amelyeket akár fél esztendővel ezelőtt még súlyos harcok árán is csak nyögve tudtak (volna) megszerezni. Az utánpótlást pedig folyamatosan tolják, öntik Kijevből, azaz fiatal, munkaképes emberek százait-ezreit és drága, más szakaszokon égetően hiányzó haditechnikát és lőszert áldoznak be egy szemmel láthatóan bukott mutatványba. Csak azért, hogy a remélt béketárgyalásokon – úgymond – legyen még valami a kezükben.

Az oroszok jelenleg a zsák szájának a bezárására készülnek. A maguk módján, nem kapkodva, lassan, de biztosan előrehaladva. Lehet fölhozni, hogy olykor több a veszteségük, mint az ukránoknak – ám a végső és rideg kalkuláció szerint mégis ők mennek előre, míg a másik visszavonul.