Egy-egy migráns betelepítésének árából a harmadik világban házakat lehetne építeni

– Az év végén kiújultak a harcok Szíriában, és talán egy hét leforgása alatt megdőlt az Aszad-rezsim, amely minden embertelensége dacára hagyományosan fellépett a vallási szélsőségek ellen, és biztonságot nyújtott az ország nem szunnita lakosságának is. Milyen most a keresztények helyzete? Kapcsolatban vannak velük? A nyugati sajtóban progresszív dzsihadistákként emlegetett lázadók a hatalom birtokában azt ígérték, hogy a békés együttélésre fognak törekedni, de mégis csak dzsihadisták…

– Amikor a Hungary Helps Program elindult 2017 elején a szíriai keresztényeké volt az első olyan közösség, amelyhez az aktív humanitárius, később újjáépítési és más típusú támogatások eszközével fordultunk. Amióta hírét vettük ennek a nagyon gyors és markáns átrendeződésnek, szinte napi kapcsolatban vagyunk az egyházi partnereinkkel, a szíriai ortodox, katolikus és a protestáns egyházakkal. Sőt, a szír ortodox egyházfő, II. Efrém Ignác pátriárka Budapesten is járt. Egyelőre a körülményekhez képest békés a helyzet, a HTS, illetve az az erőcsoport, amelyik átvette az ország nagy része fölött a politikai és a katonai irányítást, a legkülönbözőbb módokon fejezte ki a keresztény és más kisebbségi közösségek irányába, hogy nincs miért aggódniuk, védelmet fognak élvezni, illetve az alapvető emberi jogaikat garantálni fogják. Természetesen a keresztény közösség nem teljesen nyugodt, tartanak attól, hogy a szó előbb-utóbb elszáll, hiszen Szíria új vezetőinek a többsége nyíltan iszlamista nézeteket vall. És az egyik deklarált célja minden iszlamista mozgalomnak az szokott lenni, hogy az iszlám vallásos jogrendet, a saríát bevezessék egy adott országban. És hogyha az iszlám jogelveit szó és betű szerint értelmezik, akkor bizony a vallás– és lelkiismereti szabadságot korlátozni fogják, a keresztények pedig másodrendű állampolgárokká válhatnak a saját hazájukban.

– Ennek pedig, gyanítom, hogy fennáll a veszélye, hiszen a tálibok sem feltétlenül tartották be azt, amit 2020-ban ígértek. Csak radikálisokból „fontolva haladók” lettek a totális iszlamizáció tekintetében.

– Ez egy nagyon képlékeny helyzet. Gondoljunk csak bele, néhány évvel ezelőtt annak a szíriai keresztény közösségnek, amely 1400 éven át többé-kevésbé békében élt a muszlimokkal, el kellett szenvednie az ISIS pusztítását. A Khabúr-völgyben például nagyon sok keresztényt megöltek, több százat elraboltak, és alapvetően mind Szíriában, mind Irakban menekülésre kényszerítették az őshonos keresztényeket. Ennek eredménye, hogy ma Irakban mindössze 275 ezer keresztény él, pedig két évtizeddel ezelőtt másfél millióan voltak. És ha már Szíriáról kezdtünk el beszélni, akkor érdemes rögzíteni: jelenleg 200 ezer és félmillió közé teszik a szíriai keresztények lélekszámát, miközben másfél évtizeddel ezelőtt 2,3 millió keresztény élt az országban. Tehát a keresztények elfogadták az új vezetésnek az ígéreteit, a biztonsági garanciáit, ugyanakkor aggódnak – és talán a történelmet nézve nem ok nélkül aggódnak – amiatt, hogy a saría jogrendnek az érvényesítése egyre erőteljesebb lesz, egyre radikálisabb lesz, és egyre inkább veszélyeztetni fogja a megmaradásukat.

– Már csak azért is megdöbbentő mindaz, ami Szíriában történik, mert Damaszkuszban még a középkorban is megfért egymás mellett a keresztény templom, a mecset és a zsinagóga. Tehát, az a fajta vallási intolerancia és kegyetlenség, amely az ISIS-t is jellemezte, paradox módon a modernitás terméke.

– A VII. század óta, a történelem nagy részében, ez az együttélés legalábbis kiegyensúlyozott volt. Kialakult az együttélésnek egy működő modellje, és ez igaz a zsidóságra is, amelyik mára teljesen eltűnt mind Szíriából, mind Irakból. Ez a kapcsolat annyira szoros és történelmi, hogy a már említett damaszkuszi Omajjád mecsetben őrzik Keresztelő Szent János ereklyéjét, a koponyáját, amit nagy tisztelet övezett még a muszlimok részéről is. Viszont ez mindig is egy törékeny egyensúly volt abból a szempontból, hogy amikor időről időre valaki – jellemzően kívülről – megbontotta a rendet, annak tragédia lett a vége. Ez történt a közelmúltban is.

– Kifejezetten a Hungary Helps Program mit tudott és mit tud tenni Szíriában?

– A decemberi fejlemények után kicsit úgy vagyunk most, mint amikor egy versenyfutásban az embernek vissza kell mennie a rajthoz. Ugyanis hét évvel ezelőtt úgy kezdtünk el dolgozni Szíriában, hogy alapvetően humanitárius célokat támogattunk: például a belső menekülteknek az ellátását. Majd úgy alakultak a dolgok, hogy a programot ki tudtuk terjeszteni az újjáépítésre, ami egyaránt érintett templomokat, iskolákat, kórházakat stb. A tavalyi év elejére pedig eljutottunk oda, hogy már célszerűnek tűnt hosszabb távú célok megvalósítását is segíteni. Például Aleppóban keresztény családi vállalkozásokat támogattunk – ez az úgynevezett megélhetésteremtő program, ami pont kezdett volna felfutni, amikor kiújultak a harcok, megint elindult egy népmozgás az országon belül, és most újra ott tartunk, hogy humanitárius ellátást kell biztosítani…

– Időnkként egyesek azzal támadják a kormányt, hogy olyan pénzeket szór el az ázsiai és afrikai keresztényekre, amelyeket itthon is elkölthetne a szegénység felszámolására. Mit gondol ezekről az összevetésekről?

– Én bejártam ezeket a helyszíneket… Ezt az egészet úgy kell elképzelni, hogy például Aleppóban a régen százezer fölötti keresztény közösségből maradt körülbelül húszezer ember. Ők a teljes kilátástalanságban voltak (vannak), mivel Szíriát embargó sújtotta az Aszad-rezsim bűnei miatt. Az emberek konkrétan éheznek egy olyan országban, ami két évtizeddel ezelőtt egy magas civilizációs központ, azon belül pedig Aleppo egy virágzó város volt, amit a harcok és a szankciók szó szerint egy romhalmazzá változtattak. De ilyen körülmények között is vannak kitartó emberek, akiknek csak egészen kis segítségre lenne szükségük. Nem alamizsnára, hanem támogatásra, hogy munkával meg tudják teremteni a saját megélhetésüket. Aleppó városában egy mikrohitel programon keresztül tudtuk ezt ösztönözni. Jártam például egy olyan – a háborúban megsérült, de még megmentett – épületben, ahol a földszinten egy autószerelő műhelyt rendezett be az ott élő család. De hozzájárultunk egy picike fűszeres és egy pékség beindításához is. Ezek a támogatások a magyar költségvetésben eltörpülnek, viszont ott, a kilátástalanságban a menni vagy maradni kérdést a maradni javára dönthetik el. És azt garantálom, hogy egy-egy ilyen családi vállalkozásnak a be– vagy újraindítása kevesebb anyagi költséggel jár, mint egy Európába érkező szíriai migránsnak az integrációs programja.

– Vagyis szó sincs csillagászati összegekről, másfelől pedig ezekkel a programokkal mindenki jól jár, de legalábbis jobban, mint a bevándorlással?

– Néhány éve összevetettük az európai integrációs programok gazdasági-pénzügyi mérlegét olyan támogatások költségeivel, mint például egy lerombolt ház újjáépítése. Azt láttuk, hogy abból a pénzből, amiből Európában egy migránsnak az integrációját talán sikerrel végig lehet vinni – abból a pénzből, mondjuk Irakban öt háznak az újjáépítését tudjuk finanszírozni. Afrikában még kisebb a költség, ott kilenc lakóegység jött ki belőle. Tehát arról van szó, hogy ha valaki nem érez szolidaritást az üldözött keresztények iránt, vagy helyteleníti a támogatásainkat, mondván itthon is vannak nélkülözők, akkor azok számára azzal tudok érvelni, hogy a migráció kezelésének ez a leggazdaságosabb formája. Sőt, tovább megyek: azok a nyugati politikusok, akik a veszélyes és költséges migrációs programokat támogatják a helybe vitt segítség magyar modellje helyett, anyagilag is megkárosítják az európai – köztük magyar – embereket.

– Úgy egy éve Államtitkár úr sokakat meglepett, amikor feltűnt Nigerben, Csád pedig a balliberális oldal egyik kedvenc gumicsontja lett. Mit keresett, mit keresünk Afrikában? És tud arról valamit, milyen most a helyzet a Száhel-övezetben, amely az Európába irányuló migráció egyik fő útvonalát keresztezi?

– A Közel–Keleten Szírián és Irakon kívül máshol is jelen vagyunk: Libanonban és Izraelben is – de ez más típusú jelenlét. A Hamász izraeli támadásával elindult, és onnan eszkalálódott és kiterjedt konfliktusok kapcsán keresztényüldözésről nem beszélhetünk, mert nem ez az erőszak hajtóereje, viszont humanitárius válságról igen. Ezért a helyi keresztény szervezeteken keresztül segélyeket juttattunk el a térségbe, ideértve Libanont is, a rászorulókhoz. A Közel-Kelet mellett a másik kiemelt régió, amivel foglalkozunk, az valóban a Száhel-övezet. Ez ugyanabból a logikából fakad: az érző szív és a józan ész mentén kell viszonyulnunk az Európán kívül különböző válságövezetekben szenvedő emberekhez. Az érző szív mentén: például, amikor azt látjuk, hogy a Száhel-övezetben egyre több kihívással néznek szembe az emberek az elsivatagosodás vagy éppen a szélsőséges szervezetek miatt, akkor nem lehetünk tétlenek. És a józan ész mentén: ezeknek a problémáknak nem az a legjobb megoldása, hogy mindenkit befogadnunk, hanem az, hogy megpróbálunk helyben segíteni. Az érző szív, a keresztényi szolidaritás azt is jelenti, hogy nemcsak a keresztények, hanem minden szenvedő ember felé ki kell nyújtanunk a kezünket. Másrészt, ahol még valamifajta stabilitás van, ott meg kell erősítenünk ezeket az országokat, társadalmakat, közösségeket, hogy ne omoljon össze minden, mert annak tömeges elvándorlás lesz a vége, és az senkinek nem jó.

– És így jött a képbe Niger?

– Amikor 2023-ban, Csád előtt, először Niger irányába fordultunk, az még egy politikailag stabil ország volt. Olyan ország, amely több millió potenciális migránst volt képes megtartani. Mi ezt felismertük, és a korábbi vezetésben partnerre találtunk. Aztán jött a puccs, és hatalomra került egy katonai rezsim, amelyet az unióban senki nem ismert el. Magyarország is elítélte a hatalomátvételt, viszont mi úgy gondoltuk, hogy a politikai illegitimitás miatt nem hagyhatjuk magukra a Nigerben élő embereket: a támogatásuk erkölcsi kötelességünk és egyben a jól felfogott érdekünk is. Niger stabilitása tehát kulcsfontosságú kérdés Európa számára. De ez a helyzet egyébként Csáddal is. 2024 elején megnyitottuk a kommunikációs csatornákat, hogy elindulhasson a közös gondolkodás arról, hogyan tudunk segítséget nyújtani a rászorulóknak. És pontosan ez indokolja a csádi szerepvállalásunkat, amelynek pillérei a diplomácia, a humanitárius segítségnyújtás, a fejlesztés és a stabilitás támogatása.

– Én készítettem azt az interjút, amelyben bejelentették a Hungary Helps Program és az üldözött keresztények megsegítését koordináló helyettes-államtitkárság létrehozását. Világszenzáció volt, a tengerentúlon is írtak róla. De mi történt azóta? Akadtak követők? Jelentkezők, akik csatlakoztak?

– Ha a kérdés a kormányzatokra vonatkozik, meg a nemzetközi szervezetekre, akkor a válasz az az, hogy kezdetektől fogva a missziónknak része – és majdnem olyan fontos része, mint maga a humanitárius munka – a szövetségépítés. Nekünk van egy ilyen akciórádiuszunk, megvannak az erőforrásaink, amik viszont korlátosak. Azt kell hogy mondjam, a diplomáciai kapcsolatok kiépítése nehezebb és bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint például humanitárius adományokat bejuttatni egy elzárt háborús övezetbe. Az a helyzet, hogy van egy erős ellenállás az egész megközelítésünkkel szemben, mert az annak elismerésével jár, hogy vannak üldözött keresztények a világon, és ezzel a nyugati kormányok, a nagy NGO-k jelentős része nem hajlandó szembenézni. Sőt, továbbmegyek… Mert kormányzati tisztségem mellett politikus is vagyok, úgyhogy néha fogalmazhatok sarkosan. Úgy érzem, sok esetben nem is a keresztényüldözés szóval, hanem már magával a keresztény szóval is problémájuk van egyeseknek… Kettős tapasztalatom van. Létezik egy óvatoskodó „politikai korrektkedés”, amely szerint, ha mi, keresztény kultúrájú országként támogatást nyújtunk a százmillió-számra üldözött keresztényeknek, az politikailag nem korrekt, mert szembemegy a pártatlanság és a semlegesség elvével. Mások szerint ez az ötlet egyenesen rasszista. Ez abszurd. Akik ezt mondják, nem gondolnak bele abba, hogy ha az üldözött keresztényeket nézzük a Közel-Keleten, őket nem az európai gyarmatosítók térítették meg, és etnikailag is őshonosak. Ennek ellenére a nyugati liberális korrektkedők azt vallják, hogy a keresztények támogatása végső soron az európai és a fehér felsőbbrendűség valamiféle megnyilvánulása. Teljesen elszállt dolgok vannak a fejekben…

– Igen, néha magam is meglepődöm azon, hogy a Vörös Keresztet még senki sem kezdte ki, pedig a progresszió jegyében igazán nevet és szimbólumot válthatnának, mondjuk Rózsaszín Szivárványra…

– Na, igen. Mondok egy példát: van egy közkeletű téveszme, amely szerint Észak-Nigériában a dzsihadista Boko Haram nem azért öli a keresztényeket, mert ők dzsihadisták, amazok meg keresztények, tehát nem vallási alapú üldözés és népírtás zajlik, hanem arról van szó, hogy a pásztorok küzdenek a földművelőkkel, és hát véletlenül úgy alakult, hogy a pásztorok pont dzsihadisták, a földművelők meg pont keresztények. Ezt a narratívát aztán egy politikai vitában az Európai Parlament többsége a magáévá tette, és megszavazott egy állásfoglalást, amely szerint Nigériában nem keresztényüldözést látunk, hanem a klímaváltozás hatásait… És igen, ezt súlyosbítja, hogy a woke-ideológia úgy állítja be a kereszténységet, hogy az elnyomó, LMBTQ– és nőellenes, tehát egy jogfosztó eszme. A valóságban viszont néhány esetben Nyugaton is, de mindenekelőtt Afrika és Ázsia több országában a kereszténység egy üldözött vallás – összességében a világ legüldözöttebb vallása. Szóval, időnként nagyon erős az ellenszél, mivel ezek a progresszív-liberális erők uralnak számos nemzeti kormányt és az európai uniós intézményeket, de nem reménytelen a munkánk, értünk el sikereket. Az első ilyen, és talán a legnagyobb diplomáciai sikert az első Trump-adminisztráció idején értük el, amikor számomra máig meglepő módon, de meghívtak a Fehér Házba. Akkor helyettes államtitkár voltam, és kérték, hogy beszéljek a Hungary Helps Programról. Lejegyzetelték, amit mondtam, és pár napra rá az akkori amerikai alelnök, Mike Pence bejelentette, hogy az Egyesült Államok is, elsősorban Irakban, elindít egy hasonló programot, és voltak a Hungary Helpsszel közös akcióik is. Lengyelországgal, szintén az előző kormányzat idején, kötöttünk együttműködési megállapodást – abból is születtek közös projektek, néha egy-egy programba sikerül bevonni más külföldi partnereket, például Görögországot. A mostani olasz kormányzat is nagyon nyitott. És kifejezetten erős a kapcsolatunk a Szuverén Máltai Lovagrenddel, sokat koordinálunk a Szentszékkel is. De mindez így is jóval kevesebb annál, amit el szeretnénk érni. Azt szeretném, hogy az európai, illetve a történelmi-kulturális értelemben vett keresztény kultúrkörből minél több ország figyeljen föl arra, hogy a keresztényüldözés létező jelenség, és hús-vér embereket gyilkolnak ezerszámra a világban. A keresztények is megérdemlik az életüknek és az emberi méltóságuknak a védelmét – épp annyira, mint bárki más.