Banglades után Grúziában is kormányt buktathat a Nyugat?

– Az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat (SZVR) közlése szerint Grúziában a Nyugat ismét egy színes forradalmat próbál előkészíteni. Nem ez lenne az első eset, és a jelenlegi kormány számos kritikát kapott az USA-tól és az EU-tól, például azért, mert a béke és nem Ukrajna mellett kötelezte el magát, és nem akar beleszólást engedni a belügyeibe. Ez igaz lehet, vagy csak propaganda?

– Azok a hírek, amelyeket a titkosszolgálatok adnak ki, alapvetően mindig politikai indíttatásúak, tehát például a brit titkosszolgálatnak az ukrán háborúról megjelenő, sokszor teljesen abszurd jelentései mögött is egy politikai szándék van: üzeneteket akarnak eljuttatni a világ minden részébe. A színes vagy szivárványos forradalmak alatt pedig jellemzően az orosz érdekszférában végrehajtott, nyugati NGO-k támogatásával zajló, többé-kevésbé békés hatalomátvételeket értünk. Úgyhogy akár igaza is lehet az SZVR-nek, de azért tegyük hozzá, egy ilyen lépésnek a megelőzés vagy az elrettentés is célja lehet. Tehát ez most még egy nehezen bekategorizálható hír, de tény, hogy van precedens ilyen akcióra Grúzia történetében is.

– Ugye a 2000-es évek elején az Egyesült Államokból hazatért Miheil Szaakasvili került így kormányra: hadat üzent a korrupciónak, és jólétet ígért. Aztán elkötelezte magát a NATO mellett, és belenavigálta az országát a 2008-as háborúba. Valamivel később pedig korrupciós ügyekbe keveredett, Grúziát is el kellett hagynia. Ezzel együtt Nyugaton többnyire hősnek tartják, Keleten és a hazájában is viszont idegen ügynöknek. Idegen érdekeket szolgált?

– Igen, ki lehet jelenteni különösen annak fényében, hogy a Majdan téri puccs után megjelent Ukrajnában is, és ott gyorsított eljárásban állampolgárságot kapott a 2014-ben hatalomra került, egyértelműen Nyugat-barát kormánytól. De egy picit tekintsünk távolabbra. A színes forradalmak esetében mindenképpen meg kell említeni Strda Popovicot és az Otpor!-mozgalmat. Popovic dolgozta ki a Canvas-módszert, amely lényegében az erőszakos, elnyomó, de meglehetősen gyenge lábakon álló hatalom megbuktatásának a módszertana, és ezt a mai napig előszeretettel alkalmazzák.

Visszatérve, 2003-ben volt Grúziában a rózsás forradalom, ezt követte 2004-ben a narancsos forradalom Ukrajnában. Ezekben az a közös, hogy mindkét esetben adott volt egy elmaradott, orosz érdekszférába tartozó állam, ahol a lakosság szeretett volna jobban, mondjuk úgy, nyugati színvonalon élni – a nyugati szabadság és életszínvonal ígéretével tehát az emberek sok mindenre rávehetőek voltak. Az elit hagyományosan korrupt és többé-kevésbé tehetetlen volt, így nagyon könnyen fel lehetett korbácsolni az indulatokat. Ilyen országokban relatíve egyszerű a lakosságot a kevesebb korrupció, nagyobb jólét és több szabadság jelszavakkal mozgósítani, csak az a baj, hogy Ukrajnában is láttuk, hogy az ígéretet nem váltották be.

Tehát Grúziában és Ukrajnában egyaránt megindult egy lassú, fokozatos visszarendeződés, mert ugye Viktor Juscsenko szépen hangzó üzenetei mögött sem volt tartalom, illetve most már kijelenthetjük, hogy az egész mögött nyugati gazdasági és politikai érdekek álltak.

Ebből a szempontból egyébként felhozhatjuk példaként az uniós csatlakozásunkat is. Ott se az volt a lényeg, hogy nekünk, kelet-európaiaknak jobb legyen, nem az, hogy az emberek életszínvonala nőjön: a nyugati vállalatok piacokat vásároltak maguknak. Egyébként, amikor egy-egy ilyen esetet megvizsgálunk, a Cui prodest? alapján általában hamar kirajzolódik, hogy kinek áll érdekében.

– Miközben a világ az olimpiára figyelt, Bangladesben megdöntötték Sejk Haszina kormányát, amely ellen januárban még nem volt különösebb kifogása az Európai Uniónak. Sok mindent lehet olvasni az indiai lapokban a puccshoz vezető tüntetéshullámról – többek között azt, hogy szerepe volt benne egy, a Nyílt Társadalom Alapítványok Egyetemi Hálózatához tartozó magánegyetemnek, és számos civil szervezetnek, amelyeket a Demokrata Párt alapítványa, a NED is támogatott. Tehát ez is egy színes forradalom volt?

– Banglades relatív fiatal állam: '71-ben kiáltotta ki a függetlenségét – korábban Kelet-Pakisztán néven futott. És azt látni kell, hogy azok a törésvonalak, amelyek társadalmi, etnikai és vallási szempontból akkor meghatározták az országot, a mai napig megvannak. Névleg most azért kezdődött a tüntetéssorozat, mert a régi-új kormányzat hozzányúlt a kvótarendszerhez, amely a '71-es küzdelmekben résztvevők számára kedvezményeket biztosított.

Tegyük hozzá, Banglades a világ egyik legszegényebb országa, ugyanazokkal a problémákkal küzd, csak sokkal rosszabb helyzetben van, mint Grúzia. Minden problémája nagyobb, és ezeket tovább súlyosbítja a demográfiai robbanás. Ebben a környezetben kezdődött el a tüntetéssorozat, és valóban felismerhetőek a szivárványos forradalmak egyes elemei, de végső soron a kormányt egy katonai puccs döntötte meg – ebből a szempontból tehát kicsit másfajta forgatókönyv valósult meg. Ettől függetlenül úgy néz ki, különösen az átmeneti kormányzat vezetőjének személye miatt, hogy a nyugati befolyás erősödését fogjuk látni. Én azt mondanám: még korai kijelenteni azt, hogy ez egy kívülről szervezett és elősegített puccs volt. De biztos, hogy fűződtek hozzá külföldi érdekek is.

– Ilyenkor azért eszébe jut az embernek, hogy mekkora lehet az esélye, hogy – most például – a bangladesiek nem kerülnek csöbörből vödörbe…

– Muhammad Junusz komoly kitüntetéseket kapott a mikrofinanszírozási rendszeréért, amelyet pontosan azért dolgozott ki közgazdászként, hogy az országot kiemelje a szegénységből. Hogyha sikeresek lesznek a reformjai, és az általa elindított folyamatoknak konkrét és érezhető gazdasági hatásai lesznek a lakosság széles rétegei számára, akkor bármi állt is a háttérben, ez nem volt egy rossz beavatkozás. Tehát szeretném hangsúlyozni, hogy nekem nem azzal van problémám, hogy a különböző szép elvek alapján a Nyugat beavatkozik egy ország belügyeibe, mert amióta a világ, világ, a nagyhatalmak ezt teszik: érvényesítik az érdekeiket. Nekem azzal van problémám, hogyha a szépen hangzó jelszavak mögött nincs semmi, az ígéreteket nem igyekeznek teljesíteni, csak a befolyást akarják megszerezni. Ezért történt meg az, hogy a nyugati beavatkozás sem Szerbiában, sem Ukrajnában, sem Grúziában nem járt tartós eredménnyel: mert nem az emberekről, nem a lakosságról szólt a történet, hanem arról, hogy éppen ki zsákmányolja ki az adott területet.

– Azért kérdeztem ezt, mert a rózsás és a narancsos forradalom is végső soron elbukott, pontosabban, nem hozta meg a vár eredményt, ahogy egyikünknek sincsen cukrászdája Bécsben – ha már az EU-csatlakozás szóba került. De maradjunk csak a színes forradalmaknál: eleve kudarcra vannak ítélve, vagy lehet ezeket jól is csinálni?

– Az a baj, hogy ezeknek a megmozdulásoknak vagy ezeknek a beavatkozásoknak a célja nem a helyzet tartós javítása, hanem a hatalom megragadása és a befolyás kiterjesztése, és így ezek a próbálkozások nem lehetnek sikeresek. Megint csak azt mondom, gondoljunk bele abba, hogy például hány cukorgyár volt magyar tulajdonban és működött a kilencvenes években, és mi lett velük aztán... A lakosság, ha lassan is, de reagál a történésekre. Ha valóban az lenne a cél, hogy fölszabadítsák ezeket az országokat, az egyébként tényleg súlyos szovjet vagy orosz örökség alól, akkor a visszarendeződésekre nem kerülhetne sor. Így viszont egy állandó huzavonát látunk, amelynek az adott országok isszák meg a levét.