Halott motívációval nem nyerhető csata

Sürgősen és százezerszám lenne szüksége az ukrán haderőnek az utánpótlásra. Mivel odahaza már csekély a merítési lehetőség, önként jött a javaslat a lányok és asszonyok bevonultatására – illetve hasonló „brilliáns” ötletként a külföldön lévő hadkötelesek „hazahozatalára”. Kétségtelenül igaz, az Európai unió területén tartózkodó és szóba jöhető 860 ezer férfi igen tekintélyes létszámot képviselne a fronton – csak az az apró bökkenő, hogy egyikük sem akar önként visszatérni és feláldozni az életét egy velejéig korrupt és önpusztításra hajlamos rezsim oltárán.

Mostanság egyre többet hallani arról a „zseniális” varsói és brüsszeli ötletről, hogy az érintetteket egyszerűen haza kell(ene) toloncolni. Túl azon, hogy mindezt jó eséllyel csak erőszakkal tudná bárki kivitelezni, felvetődik a külső szemlélőben az is, hogy legutóbb a második világháború alatt és közvetlenül utána lehettünk efféle rémisztő és tragikus képsorok szemtanúi. Ugyancsak érdemes elgondolkodni azon, hogy az elsők között pont a lengyelek – egészen pontosan a Donald Tusk-féle balliberális kormány tagjai – vetették föl ezt. Azaz egy olyan kabinet óhajtja a nácik véres, emberek millióit kíméletlenül és puskatussal a vagonokba tömködő cselekedeteit megismételni, aki – elméletileg – fényévekre áll az ilyen gyilkos eszméktől.

Bár a balliberális európai sajtó jó része – nem túl meglepő módon – lelkesen és nagy hangon üdvözölte a vészkorszak újrajátszását szorgalmazó ötletet, érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, miféle katonaanyag lenne az a 860 ezer ember, akit így, kényszert alkalmazva adnának vissza Kijev karmai közé?

Gyakorlatilag az ókor óta tudható, hogy az alacsonyan vagy semennyire sem motivált emberekből összetevődő haderő még a szimpla felvonulásra sem alkalmas, nem hogy egy ütközet eredményes megvívására. Vesztes csaták ezrei tettek ezen faék-jellegű igazság mellett véres tanúságot.

Németország szolidaritást vállalt Ukrajnával a háború kitörésekor, de most megtörténhet egy uniós döntés alapján, hogy a katonakorú nőket is visszatoloncolják Ukrajnába

Fotó: AFP/Middle East Images/Stefan Frank

Ahhoz, hogy egy polgárt kiképezzenek katonának, előbb – több-kevesebb erőszakot alkalmazva – le kell építeni az egyéni ambícióit, majd teljesen más relációban újjáépíteni a személyiségét. Aki ifjan eleve nem akar semmiféle eszme mentén elhullani, az általában gyilkolni sem kíván, márpedig a fronton ez utóbbi amolyan alapkövetelmény, sőt, a túlélés egyetlen záloga. Azaz az érintett vagy végigszínészkedi azt a hat hetet, amit manapság az ukránok „alapos” felkészítésnek titulálnak, majd az első adandó alkalommal megpattan bárhová – vagy jó eséllyel 24 óra alatt ágyútöltelékként végzi.

Azzal talán Kijevben is tisztában vannak, hogy a hatalomra nézve életveszélyes dolog olyan tíz- és százezrek kezébe fegyvert és lőszert nyomni, akik zsigeri ellenállást táplálnak a fennálló rezsim ellen. Jogos tehát a kérdés, milyen mértékű brutalitást alkalmazva szeretnék (lehet) megtörni az érintett férfiakat? A válasz amúgy most leírható: a munka elképesztő mennyiségű agresszióval fog párosulni, ám még így sem várható túlzott siker.

A második világháború végének tapasztalatai ugyanis azt jelzik, hogy az eredendően motiválatlan és rettegő alakulatok az első adandó alkalommal inkább a fogságra voksolnak, mint az értelmetlen és ifjonti halálra. Az meg csak amolyan ráadás, hogy mindezt általában nem üres kézzel, hanem a fegyvereikkel együtt teszik, azaz még ajándékot is visznek a másik térfélre.

Pont olyformán, ahogy manapság az (állítólag) motivált ukrán katonák gyakorta cselekednek az első vonalban – s melynek oly „szép” tanújelét adja az a sok száz nyugati harceszköz, amelyet az oroszok bezsákolnak.