Külföld

Ideje (lenne) tanítani az orosz védekezést

Száz méterekért haltak meg értelmetlenül

Színe-virága hullott el tavaly az ukrán haderőnek az úgynevezett „ellentámadás” során. Az orosz felőrlő taktikát és megoldásokat – ha van egy csöpp esze a Nyugatnak – a katonai akadémiákon kellene oktatni. Jó eséllyel kijelenthető, Moszkvában egy olyan tervhez nyúltak hozzá, mellyel bizonyos esetekben már a németeket is rommá lehetett alázni a második világháború során.

Ideje (lenne) tanítani az orosz védekezést
Önkéntes egység a délkelet-ukrajnai Zaporizzsja régióban
Fotó: AFP/NurPhoto/Dmytro Smolienko

Nem véletlenül veszett oda a tavalyi, „ellentámadásnak” mondott ukrán fiaskó során a kijevi rezsim katonaanyagának nem jelentéktelen része. Az oroszok ugyanis olyan mély és átfogó védelmi rendszert építettek ki, melynek kiterjedése a legveszélyeztetettebb irányokban a – nem tévedés – harminc kilométert is elérte. Mivel az ukrán fél mindenáron sikert akart elérni, továbbá jobbára azokon a pontokon erőlködött, amerre a másik fél remélte, így gyakorlatilag a halálba hajszolta a katonáit.

Ha jobban megvizsgáljuk az elérhető eredeti dokumentumokat, azt találjuk, hogy a rendszer elemei az 1941-től zajló Nagy Honvédő Háborúban már fényesen bevált megoldásokat tartalmazzák. Az egyik legfontosabb – és egyben pusztító – párhuzam talán az egymást kölcsönösen és igen precízen fedező tűzkörletek kialakítása volt. Bár Nyugaton sokan azt híresztelték, Moszkva erői a kétségtelen kijevi kudarc miatt „felmérhetetlen veszteségeket” szenvedtek, s így már pucér fenékkel, azaz sok más mellett ágyú, aknavető és a belevaló lőszer híján néznek szembe az elkerülhetetlen bukással – ám valahogy mégsem ez a verzió állt elő az első vonalban. Olyannyira nem, hogy még a kiválóan álcázott páncéltörőknek is sikerült akcióba lendülniük s nem kevés tankot kiiktatniuk a támadók sorai közül.

Ugyancsak nem észrevehetetlen az a sok apró trükk, ahogy az oroszok a terepadottságokat kihasználták. A hullámos tájon a völgyek és a dombhátak ezernyi, „teljességében” valójában felfedezhetetlen csapdát rejtettek, a százezerszám a földbe rejtett hagyományos, azaz gyalogsági- és páncélozott erők elleni aknák pedig időtrabló és rendszeres meg-megállásokra kényszerítették az ukránokat. Az pedig szinte már csak hab a tortán, hogy egy statikus, esetleg még türelmetlenül a motorját is járató járműnél kevés kívánatosabb (hő)célpont akad egy harcmezőn.

Kérdéseket vet föl, hogy a Nyugatról szállított műszaki, az aknamezőket „elméletileg” könnyedén leküzdő ultramodern önjáró eszközök miért vallottak tömegesen kudarcot?

A válasz sokak szerint abban rejlik, hogy nem „olyan hosszú” szakaszokra találták ki őket, mint amilyenekkel éles helyzetben szembesültek.

A lövészárkok és erődített fedezékek végtelen sorai pedig egyenesen olyanná tették a tájat, mintha visszarepültünk volna az időben. És ami egészen szürreális, hogy akadtak olyan vidékek, ahol a mélységben „még kettő”, előre elkészített és felszerelt vonal fogadta (volna) az ukránokat, ha egyáltalán az elsőn átvergődnek valahogy.

S akad még egy jelentéktelennek éppenséggel véletlenül sem titulálható tény, mely a kudarc irányában hatott – ez pedig nem más, mint a két, ellenséges kompánia felszerelésének egységessége az orosz és tarkasága az ukrán térfélen. Békében sem, háborúban pedig végképp nem megy egyre, hogy mennyiféle fegyverhez és felszereléshez kell pótalkatrészt rendelni, illetve miből mennyi áll éppen rendelkezésre.

Márpedig ahol dolgoznak, ott hullik a forgács – s ez sajnos nemcsak a katonák testi épségére, hanem az általuk alkalmazott felszerelési tárgyak „élettartamára” is igaz…

Kapcsolódó írásaink