Külföld
A rakéta csak huss...
Mitől lesz hatékonyabb?
Az a jó rakéta, amely messzebbre száll mint elődei. Ezt az „ipari bölcsességet” vélhetően minden olyan állam mérnökei és politikusai ismerik, amelyek ballisztikus fegyverekkel bírnak. Ugyanezen eszközök működését korábban már bemutattuk, de arról helyhiány okán eleddig nem írtunk, miféle törekvések tapasztalhatók szerte a világban ezen járművek hatótávolságának bővítésére.
A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha egy adott tárolórekeszbe – akár az autók gáztartályába – több hajtóanyagot töltünk, s így már le is tudtuk a távolságnövelés gondját. Ám a több üzemanyag plusztömeget jelent, s így hamar eljön az a pont, amikor magának a rakétának az össztömege túllépi a tolóerő adta energiát, így a járművünk legfeljebb a földön állva égeti el az adófizetők pénzét. (Rosszabb esetben pedig feldől, és némi siklás után kiiktatja az eseményt megfigyelni érkezett politikusokat, katonákat és mérnököket.) A tolóerő növelése és több üzemanyag hozzáadása érdekében egyes országok – így például a nyitóképen szereplő Észak-Korea – a hajtóművek számát növeli. Persze ez sem mehet a végtelenségig. Ugyanis, ha valaki drága pénzen legyártott pár tucat, egy adott fizikai paraméterekkel rendelkező rakétát befogadni képes mobil indítóállást, akkor abba vajmi nehezen tud beleapplikálni egy lényegesen vaskosabb (kövérebb) terméket.
Magyarán, ha új, a korábbinál szélesebb rakétám lesz, akkor ahhoz másféle kilövőállást kell szerkeszteni. Ennek a röppályája más lesz, mint a megelőző verzió, ez pedig új tudást feltételez, amit a kezelőszemélyzetnek el kell sajátítania. Ez pedig időt, jellemzően éveket vesz igénybe...
Alternatív megoldásként némely államok a korábbinál hatékonyabb hajtóanyagok kifejlesztésében törik a fejüket. Az ilyen „nafták” azonban drágák, és nehezen alkothatók meg. Arról nem is szólva, hogy seregnyi terrorszervezet vagy latorállam azzal sem lenne – úgymond – beljebb, ha (tegyük föl) százötven–háromszáz kilométerrel messzebb menne a rakétájuk, mint korábban.
A lapunkban is oly sokat emlegetett jemeni húszik példájánál leragadva: a tőlük ezernyolcszáz kilométerre lévő Izraelt is támadó terrorcsoport nem lenne kisegítve, ha (tegyük föl) sikerülne kétezer-kétszáz kilométerre hizlalni eszközeik hatékonyságát. Akkor is csak Törökországot tudnák támadni, de egyetlen európai államot sem érnének el.
Jellemző, hogy az anyagi forrásokban azért nem a jemeni színvonalon álló Irak is „csak” triplázni (háromszázról kilencszázra) tudta Scudjainak teljesítményét olyformán, hogy a különböző rakéták üzemanyagtartályaiból kivett részeket másokba beillesztve alkotott nagyobb kivitelt.
Kézenfekvő ötletnek tűnik, hogy a hajtóanyag rovására apasszák az egyéb tömeget. Egyiptom, Irak és Észak-Korea anno már rálépett erre az útra – mármint abban az esetben, ha az exszovjet technikát vesszük alapul. Ugyanakkor ez sem tűnik spanyolviasznak, mert ebben az esetben óhatatlanul csekélyebb lesz a nukleáris vagy hagyományos robbanófej pusztító potenciálja.
Felvetődött a fémek helyett a műanyagok bevetése. Sokáig úgy tűnt, ez lesz a nyerő, de aztán kiderült, hogy a nagy hatótávolságú rakéták brutális légköri sebessége, valamint az út során tapasztalható borzasztó erőhatások együtt olyan követelményeket támasztanak, amelyeknek nehéz megfelelni. Azaz a ballisztikus eszközökhöz olyan modern anyagokra van szükség, amelyek könnyűek, de egyben nagyon erősek is – ám ezek kifejlesztése és gyártása jelentős munkát és befektetést igényel.
Természetesen van még pár megoldás, de talán ennyiből is érzékelni lehet, hogy a hatótáv növelése nem hétköznapi feladat.
Amúgy érdemes közbevetni, ha valaki nulláról kívánna ballisztikus rakétát előállítani, akkor az első sorozathoz is legkevesebb ötszáz, kiválóan képzett és tapasztalt mérnökre, technikusra és speciális képesítéssel rendelkező szakmunkásra lenne szüksége. (No, meg üzemcsarnokra, csöndes irodákra, számítógépekre...) S akkor még szót sem ejtettünk a járművek gyártásáról, továbbá azokról a katonákról, akiknek a feladatkörébe tartozna a rakéták kezelése.
A rejtéshez szükséges telephelyek költségvonzatát pedig szóba sem merjük hozni...
