Külföld
Derült űrből a halál
A ballisztikus gyűjtőnévvel illetett rakéták egyik lényeges közös tulajdonsága a roppant nagy sebesség. Utóbbi érzékeltetésére talán a legjobb példa, hogy ha egy átlagember valami síkvidéki kiránduláson úgy igazán kilép, akkor 7,5 kilométert tud megtenni hatvan perc alatt, míg ez a táv a szóban forgó rakétának 1 (egy) másodpercet jelent. Ugyancsak tekintélyt parancsoló a repülési magassága, amely elérheti az ezer kilométert.
Csak összehasonlítás végett: az éji égbolton gyakorlatilag szabad szemmel látható Nemzetközi Űrállomás (ISS) mindössze átlagosan négyszáz kilométerre kering bolygónk felszínétől. Ugyancsak jellemzője e gyilkos „termékcsoportnak” a nagy hatóerő, lévén hogy nem csak több száz/ezer kilogrammnyi robbanóanyagot képes az ellenség területére vinni, hanem akár egy megatonnát meghaladó atombombákat is.
Mivel a testének átmérője a hosszához képest igencsak csekély, továbbá a nyeletlen baltát is bőven meghaladó sebességgel robog célja felé, ezért a lelövésére kevés egy sörétes puska. Szofisztikált rádiófrekvenciás és infravörös tartományban dolgozó radarokra, ravasz elektronikai felderítőberendezésekre van szükség a sikerhez. Egy-egy ilyen jelző- és elfogóállomás összeállítása nem két fillér, s nemcsak a földön, hanem a levegőben és az űrben is készenlétben kell velük állni. Mivel ezeket a nap huszonnégy órájában üzemeltetik, ezért a fenntartásuk és a javításuk is iszonyú pénzeket emészt föl.
A felosztás szerint többféle ballisztikus rakéta létezik. A legegyszerűbb az úgynevezett harcászati kivitel, amely olyan ötven-száz kilométeres hatótávolsággal rendelkezik. A következő fokozat a hadműveleti-harcászati ballisztikus rakéta (Short Range Ballistic Missile – SRBM), amely legfeljebb ezer kilométerre tud elmenni. Ezt követi a közepes hatótávolságú megoldás (Medium Range Ballistic Missile – MRBM) 1000–3500 kilométer közötti repülési képességgel, majd a sorban a nagy hatótávolságú jelzővel illetett verzió (Long-Range Ballistic Missile – LRBM vagy egyes szakirodalmakban IRBM) következik a maga 3500–5500 kilométerével.
Az interkontinentális (Intercontinental Ballistic Missile – ICBM) jelző pedig a topligát illeti az 5500–12 000 kilométeres hatótávolságával.
Persze ahogy van egy- és kétpúpú teve, úgy a fentiek is lehetnek szilárd vagy folyékony meghajtásúak, egy- vagy kétfokozatúak. A legtöbbet gépjárművekről bocsátják útjára, de kilőhetők tengeralattjárókból, hajókról, föld alatti fedezékekből vagy a kisebb példányok akár repülőgépek hasa alól.
Irányítás szempontjából kétféle kivitelt ismerünk: az első kivitel a faék jellegű, azaz a start után arra halad, amit előre beprogramoztak neki. Ezek vezérléséről jellemzően pörgettyűs tájolók (giroszkópok) gondoskodnak. A pályakorrekcióra képes berendezések első generációit még csak a hajtóművek aktív szakaszában tudták irányváltásra kényszeríteni – azaz, amíg akadt alul tolóerő, a kezelőknek alkalma nyílt távolról beavatkozni a szárnyalásba. Ha viszont kiürültek a tankok, akkor onnét csak a fentebb emlegetett „nyeletlen balta effektus" lépett föl.
A legmodernebb hordozók már pályájuk különböző szakaszaiban is manőverezhetnek.
Egy-egy korszerű ballisztikus rakéta amúgy általában nyolc–tíz-egynéhány méter hosszú, és egy-két méter átmérőjű. Gyakorlott személyzetnek nagyjából háromnegyed órára van szüksége a kilövés előkészítéséhez, míg az „elcsomagolás” ennek a töredéke alatt megvan. Utóbbi fontos is, hiszen a műholdak korában viszonylag könnyű meghatározni (majd elpusztítani) azt a földrajzi helyet, ahonnét az eszköz útra kélt.
Tömeggyártásuk ma már nem annyira nehéz, mint mondjuk húsz-negyven éve, s viszonylag egyszerű körülmények között is óriási darabszámban állíthatók elő.
