Külföld
Rakétaesőt produkálhat a Hezbollah – ha akar
A Libanon és Izrael között legutóbb zajlott háborúban a Hezbollah 2006-ra szinte teljesen elhasználta rakétakészleteit. Azóta viszont nem került sor komolyabb összetűzésre a két fél között, így mára a raktárban tartott mennyiség elérheti – vagy esetleg meg is haladhatja – a száz-százhúszezer darabot. A nem csekély mennyiségű szórás abból adódik, hogy a katonai eseményeket, folyamatokat figyelemmel kísérő nemzetközi szervezetek sem képesek ennél pontosabb számokat közölni.
A szabatos érték ugyanakkor lényegtelen is. Utóbbi igazolására elég, ha a Hamász október 7-én végrehajtott példátlanul kegyetlen és erőszakos akciójára utalunk, ahol e terrorszervezet rakéták ezreivel tömítette el az amúgy kiváló Vaskupola légvédelmi rendszert. Nézőpont kérdése, hogy melyik fél igazát fogadjuk el – azaz öt- vagy hétezer „röppentyűről” beszélünk – ám az elvitathatatlan, hogy a pár száz, maximum ezer dollárból kijövő „sufnituning” eszközök ellen alsó hangon több tízezer dolláros rakétákat bevetni hosszú távon nem túlzottan kifizetődő, horribile dictu nagyon nem gazdaságos.
A Hezbollahnak nincsenek harckocsijai, s a bármiféle néven nevezhető páncélozott eszközökből is csehül állnak. A fotókon gyakorta szereplő Toyota és egyéb „terrorterepjárók” a rájuk szerelt géppuskákkal-gépágyúkkal bizonyos körülmények között valóban sokat érhetnek, de ezeket sem lehet egy súlycsoportban emlegetni egy Merkavával. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen kivitelű fegyverek már a gyalogsági tűz ellen sincsenek védve – s akkor a repeszekről egy szót sem ejtettünk. Repülőből – rejtetten, más állam felségjele alatt – esetleg akadhat a szervezetnek kis számú polgári kivitel, de azok semmiképpen nem ellenfelei egy modern vadászgépnek.
Az előbb említett rakéták ugyanakkor súlyos fejfájást okozhatnak Izraelnek, ha a csoport úgy dönt, belép a jelenlegi konfliktusba.
Mint korábbi, a Vaskupolát tárgyaló cikkünkben bemutattuk, egy-egy ellenséges rakéta elfogásához két Tamir szükséges. Persze ez a helyzet csak akkor áll elő, ha a fejlett radarrendszer úgy látja, a terroristák által kilőtt (döntő százalékban filléres) berendezés lakott területet vesz célba. Ám ha igaznak vesszük a Hezbollah 2006-tól összegyűjtött száz-százhúszezer darabos készletéről szóló információkat, illetve bevonjuk a statisztikát is a képletbe, menten kiderül, az izraeli haderőnek döbbenetes mennyiségű Tamirra lehet/lesz szüksége a saját biztonságának megteremtéséhez. Amolyan ökölszabályként: ha ezen eszközök harmada céloz várost/kibucot/falut, akkor is durván kilencvenezer ellenrakéta kell. Még akkor is, ha a kilövőállások és raktárak kétharmadát elpusztítja a másik fél. Elképesztő belegondolni, mekkora ipari kapacitás – és mennyi pénz – szükségeltetik ennek a tételnek az előteremtéséhez Izraelben. S emellett fenn kell tartani a személyzet folyamatos képzését és utánpótlását, továbbá figyelembe kell venni az esetleges óhatatlan veszteségeket is.
Érdemes ide iktatni: a zsidó állam évről évre átlagosan a GDP-je több mint kilenc százalékát fordítja a védelmére.
Ahogy fentebb is utaltunk rá, a terroristák által bevethető rakéták általában olcsók és egyszerűek – ám ez nem egyenértékű azzal, hogy kizárólag „tákolmányokkal” bírnak. Egészen biztos, hogy akad a kollekcióban pár száz komolyabb iráni termék is. Ezek közös jellemzője, hogy pontosabbak a társaiknál, és nagyobb pusztításra képesek a célban, mint egy néhány kilogrammos eszköz. E tétel taktikai alkalmazása egyébként logikusan akkor várható, amikor a kisebb rakétákkal előzetesen már túlterhelték a Vaskupolát.
Egyes sajtóorgánumok szerint nem kizárható, hogy Scud rakétákat is birtokol a Hezbollah. Ha ez így van, akkor az nagyon súlyos problémát vet föl – ám ha jobban végiggondoljuk,, akkor ennek – ha nem is kizárható, de – csekélyebb az esélye. Egy Scud nem magában áll, hanem erős technikai háttér segíti. Hordozó nehézgépjármű, üzemanyagos autó, ballisztikai számítást végző eszközök nélkül egy Scud rakéta nem több, mint egy hengeres vasdarab – még akkor is, ha előzőleg dugig lett tömve robbanóanyaggal. Arról nem is szólva, hogy felállítása és fellövése még a gyakorlott személyzetnek sem két (hanem negyvenöt) perc, utána pedig vágtában kell(ene) elvonulni, hogy az ellenség ne semmisítse meg az egész komplexumot.
A Scud-változatok hatótávolsága háromszáz és csaknem hatszáz kilométer között mozog, hosszuk kiviteltől függően tíz-tizenhárom méter, míg indítási tömegük akár a 6,5 tonnát is elérheti.
S ezen túl pedig ott magasodik a helyes tárolás valamint a folyamatos karbantartás gondja, amely szakemberek és speciális eszközök nélkül lehetetlen, nyersebben mondva előbb-utóbb brutálisan visszaüt. Azt pedig vélhetően a Hezbollah sem óhajtja, hogy egy balul elsült indítás miatt több tucat, különleges ismeret birtokában lévő emberét veszítse el.
