Külföld
Elszabadul-e az észak-koreai hajóágyú? – Moszkvához kell igazodnia Phenjannak
Mert azt Moszkvában is tudják, hogy az észak-koreai nukleáris atomütőerő nincs jó kezekben
Washingtonban sikítófrászt kaptak a hírre, hogy Szergej Sojgu orosz védelmi miniszter tüzérségi eszközök vásárlásáról tárgyalt a minap az észak-koreai fővárosban. Ha ezt a rövid információt az ukrajnai háború „környezetébe” helyezzük, akkor Washingtonban van miért aggódni. Ha csak arról lenne szó, hogy az orosz haderő a fegyverüzlet okán megerősödik, már az is elég okot szolgáltatna az amerikai harci kürtök megfújására.
Csakhogy ennél sokkal nagyobb a tét. Sojgu egy orosz–észak-koreai hadgyakorlat tervét is bejelentette, a közös hősi múltat emlegette, vagyis arra célzott, hogy az 1950 és 1953 közötti koreai háborúban a két ország együtt harcolt az ENSZ által felhatalmazott amerikai csapatok ellen.
A háború Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után patt helyzettel zárult, egyik fél sem nyert újabb területeket, összesen kétmillió áldozat maradt a harctereken. A Szovjetunió hivatalosan nem volt harcoló fél, de katonai repülőgépekkel és pilótákkal támogatta az északi erőket. Mindkét ország történelem emlékezetében az akkori események most már úgy jelennek meg, mintha győztesen kerültek volna ki a konfliktusból és azóta a két nép barátsága töretlen.
Persze nem volt mindig simulékony a két ország viszonya, mint ahogy ezt manapság halljuk. Az első töréspont éppen Sztálin halála után és Hruscsovnak a kommunista párt élére való beemelését követően következett be. Az új első számú vezető feltárta a sztálini rendszer törvénytelenségeit és ez nagyon nem tetszett Phenjannak, mert megkérdőjelezte az államalapító Kim Irszen uralmát, aki még Sztálinnál is keményebb személyi kultuszt vezetett be. Az addigi Moszkva és Peking közötti egyenlő távolságtartás helyett, az események Észak-Koreát Kína felé sodorták.
Azután Kim Irszen észak-koreai vezetőnek el kellett könyvelni a második kudarcát is, amikor Moszkvába látogatott és Hruscsovtól atombombát kért, hogy a proletár internacionalizmus jegyében bevesse Dél-Korea ellen, majd a saját szája íze szerint egyesítse a félszigetet. De nem kapott atombombát. Ekkor döntöttek úgy Phenjanban, hogy saját kezükbe veszik sorsukat és atombomba készítésébe kezdetek. Kim Irszen idején egyetlen kísérleti nukleáris robbantást sem sikerült végrehajtani, de fiának Kim Dzsongilnek és unokájának Kim Dzsongunnak összesen hatot.
Mindezek előtt azonban sok minden történt. Az 1988-ban Dél-Koreában megrendezett szöuli olimpia előtt Phenjanban arra számítottak, hogy a kommunista tábor bojkottálni fogja a játékokat. Amikor ráébredtek, hogy ez nem így lesz, mindent elkövettek, hogy nyomást gyakoroljanak szövetségeseikre.
Alkalmam volt nem sokkal a szöuli olimpia előtt kollégámmal együtt Phenjanba látogatni. Zord fogadtatásban volt részünk, mert a magyar álláspont is az volt, hogy Moszkva és Los Angeles után nincs több bojkott, mert különben ellehetetlenülnek a játékok.
Az észak-koreai olimpiai bizottság alelnöke egy esős, párás délelőtt, három órán keresztül nyúzott minket, arra biztatva, hogy hazatérve próbáljuk megértetni az ő álláspontjukat az itthoniakkal. Nem ígértünk semmit. Pedig mindent bevetettek, még a Kim család egy középkorú hölgy tagját is bedobták a győzködésbe, aki egy szállodába vacsorára hívott minket. Az ilyesmi az észak-koreaiak szemében óriási megtiszteltetésnek számít.
A találkozónak nem sok értelme volt, mindenki a saját nótáját fújta. Annyi haszna mégis volt a vacsorának, hogy a Kim család egyik tagjától megtanultam, hogyan kell pálcikával levest enni. Arról már nem is beszélve, hogy akkor már titokban Magyarország és Dél-Korea tárgyalásokat folytatott egymással a két ország viszonyának rendezéséről, mert akkor még a kommunista tábor tagállamai csak Észak-Koreával álltak hivatalos kapcsolatban.
Moszkva és Phenjan viszonyában újabb töréspontot jelentett, hogy a Szovjetunió megszűnt létezni. Abban az időben Észak-Korea Moszkvai nagykövete és az éppen akkor aktuális orosz vezetők egy nyilatkozatot írtak alá, amelyben leszögezték: a két ország baráti kapcsolatai fenn maradnak, de azt mindenfajta ideológiától mentessé teszik.
Csakhogy akadt egy kis probléma. Moszkva megszüntette Phenjan anyagi támogatását, ami súlyos ellátási problémákat okozott Észak-Koreában. Később a két állam a „hűvös” barátság szintjén stabilizálta viszonyát.
Most azonban a „hűvös” barátságot az orosz védelmi miniszter látogatása és a fegyverüzlet kilátás, valamint az esetleges közös hadgyakorlat felmelegíteni látszik. A Nyugat számára ezek után nem az a kérdés, hogy mennyire fognak segíteni az észak-koreai fegyverek az orosz haderőnek Ukrajnában, hanem az: Moszkva képes lesz-e féken tartani a kiszámíthatatlan Kim Dzsongunt. Különös tekintettel a nukleáris fegyverek birtoklására okán.
Az észak-koreai vezető ugyanis jó nagy „lovat” kapott maga alá. Egy Oroszországgal való katonai együttműködés komoly diplomáciai fegyver számára egy esetleges Amerikával ismét létrejövő tárgyaláson, Hanoiban Kim Dzsongun és Donald Trump nem tudott megegyezni az Észak-Koreát sújtó embargók feloldásáról.
Következő forduló nincs kilátásban a közeljövőben, de az amerikai elnökválasztás után, különösen, ha Trump ismét beköltözhet a Fehér Házba, nem zárható ki. Addig is most már a Kreml „vállát” is nyomhatja a felelősség, hogy az észak-koreai vezető miként fenyegetődzik a nukleáris fegyvereinek bevetésével.
Mert azt Moszkvában is tudják, hogy az észak-koreai nukleáris atomütőerő nincs jó kezekben. Éppen ezért Kim Dzsongun, ha szövetkezik Oroszországgal, tudnia kell: nem viselkedhet ezentúl úgy, mint egy elszabadult hajóágyú.
