Külföld
Így buktatta meg az Európai Unió Silvio Berlusconit
Basta – Elég! – ezzel a címlappal jelent meg 2008-ban a The Economist, a globális pénzügyi érdekeket kiszolgáló brit hetilap. A címlapon Silvio Berlusconi fekete sziluettje látszik, azt sugallva, hogy a belső cikkben a fő gonoszról készült írás olvasható. Nem lehet ezen csodálkozni, mert Berlusconi sok lépésével szembement mindazzal, amit a hetilap „értéknek” tart. Folyamatos vitái voltak az Európai Unióval, elsősorban a már akkor problémát jelentő illegális bevándorlás miatt, meg azért is, mert kiállt a szegény dél érdekei mellett a gazdag északkal szemben. Berlusconi igazi olasz volt, aki saját erejéből lett milliárdos – Olaszország harmadik leggazdagabb embere volt –, de ez még nem jelentett belépőt az európai elitek klubjába. Nem attól lett dúsgazdag, mert a vagyonosok közé született.
Az uniós elit szemében ő megmaradt hajóbárénekesnek, aki vonzódott a zenéhez, már politikusként kiadott egy 12 saját szerzeményű dalból álló nagylemezt, igaz, egyik szám sem lett a slágerlisták vezetője. De azért gondoljuk meg, hogy egy száraz, karót nyelt politikus szemében mit jelenthetett egy ilyen próbálkozás. Mindent, csak nem az EU „értékeinek” elkötelezett kiszolgálását. Az európai elit mindig is „kisembernek” látta, és láttatni is ilyennek akarta Berlusconit, aki az éneklés mellett fiatalon, a hatvanas évek elején Milánóban, szülővárosában porszívóügynökként, amolyan házalóként kezdte a pénzgyűjtést.
Berlusconinak viszont Isten adta tehetsége volt ahhoz, hogy mit kell mondania és mit kell tennie, hogy honfitársai kedvében járjon. Az európai politikában olyat tett, amire 1993-at megelőzően nem volt példa. Megérezte, hogy a korrupcióval vádolt Bettino Craxi szocialista politikusnak nemcsak a karrierje ért véget, hanem vele együtt a kereszténydemokraták is a politikai süllyesztőbe kerülnek. Ott volt a politikai légüres tér, ahová Berlusconi sikeresen betört. Az 1994-es parlamenti választások előtt hét hónappal megalapította a Hajrá, Olaszország! jobboldali pártot. És hatalomra került. Az ezt követő majdnem egy évtized alatt ő volt az olasz politikai élet meghatározó alakja, aki a második világháború óta a leghosszabb ideig kormányozta Olaszországot, három választást nyert, és négy kormány élén állt. Mindebben kétségtelenül segítségére volt saját médiabirodalma, amely országos lefedettségű tévéhálózattal is rendelkezett, és megtörte az addig egyeduralkodó közszolgálati televízió monopóliumát.
Ezzel együtt elkezdődtek a bajok is. Berlusconi a nemzeti érdekekre való hivatkozással megakadályozta, hogy az Air France 2008-ban megvásárolja az olasz Alitaliát. Ehelyett a nemzeti légitársaságot egy olasz cégekből összehozott konzorciummal vásároltatta fel, monopóliumot biztosítva nekik a legforgalmasabbnak számító Róma–Milánó-járatra. Berlusconi minden volt az unió szemében, csak nagyságos úr nem. Elmondták mindennek, a legenyhébb az volt, hogy a szabad verseny gyilkosa.
Egy maratoni hosszúságú uniós kormány- és államfői csúcson, amikor Berlusconinak az üléstől elgémberedett a lába, felállt, hogy a tárgyalóasztal körül kicsit megmozgassa végtagjait. Így került a fáradság jeleit mutató Angela Merkel mögé. Egy laza mozdulattal megragadta a német kancellár vállát, és masszírozni kezdte. Merkel nem szólt egy szót sem, de arcára kiült a borzalom. Ezt persze Berlusconi is észrevette, de nem hagyta abba a „gyógykezelést”, kifejezetten élvezte, hogy Merkel nem volt képes a német fegyelmezettséget átlépni, és így tűrte Berlusconi zaklatását.
Nemcsak gazdasági téren húzta ki a gyufát az egykori olasz miniszterelnök, hanem a migránsok beáramlásának megakadályozásával is. Akkoriban megállapodott Kadhafi líbiai vezetővel, hogy évi 300 millió dollárért cserében az észak-afrikai ország visszatartja az Európába igyekvő illegális migránsokat. A rendszer működött mindaddig, amíg Kadhafit 2011-ben meg nem buktatták és meg nem ölték. Azóta Líbiából ömlenek az öreg kontinensre az illegális migránsok. De hát ez volt a célja mindazoknak, akiknek útjában állt a líbiai vezető.
Berlusconi, a maga sajátos stílusával és nemegyszer kifogásolható életvitelével sokat tett azért, hogy támadási felületet adjon. Kadhafival együtt „bunga-bunga” partikat rendezett Rómában, ahol Berlusconi „túl közeli kapcsolatba lépett” egy 17 éves marokkói prostituálttal. Ez nemcsak büntetőjogilag volt kínos, hanem ezen kívül számos más nőügye is volt, amelyek erkölcsileg kezdték ki.
Berlusconi feje fölött egyre sűrűsödtek a viharfelhők. Adócsalással is megvádolták, bíróság elé állították (akkor már nem volt kormányfő), és négy évet kapott, amit nem börtönben, hanem egy zárt lakásban kellett letöltenie. Hivatali ideje alatt azonban Olaszország GDP-jének 120 százalékára rúgott az államadósság. Brüsszel elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. Az Európai Központi Bank (EKB) nem adott több hitelt Rómának. Ez már önmagában is a katasztrófát sejtetett. Az igazi baj csak ez után jött. Az EKB nem vállalat garanciát az Olaszország által az EU-n kívül felvenni szándékozott hitelekért. Ez az euróövezetben végzetes.
Silvio Berlusconit 2011-ben megbuktatták.
