Külföld
Ilyen volt Mariupol ostroma testközelből
Az ukrán vezetés 2022. február 25-re hívta össze az utolsó közgyűlést, majd másnap Kijevbe menekült, ahonnan (hogy a „város kormányzottságának” látszatát fenntartsák) sűrűn posztolgattak, de épeszű ember már nem hitt nekik – kezdi a Mariupol ostromáról szóló visszaemlékezését Dimitrij Sztesin.
A valódi hatalom a városban ezután az Azovra és a határőrök, valamint a tengerészgyalogosok szedett-vedett csapataira szállt. Az előbbiek és az utóbbiak között nem volt különbség:
„Egyaránt brutálisan bántak a civilekkel. Például nem az Azov, hanem a hadsereg tankja »tetriszezett« a Metallurgov sugárúton álló többemeletes épülettel, amelynek lakásait, egyiket a másik után »ütötték ki«, amíg a bejárat be nem omlott.”
Erre az Azov egyik internetes csatornáján – folytatja a Komszomolszkaja Pravda haditudósítója – valaki gúnyosan megjegyezte: „mostantól a mariupoli szeparatisták lesznek a mi »aktív páncélzatunk«”. Mindeközben lezárták a városból kivezető utakat, és számtalanszor rálőttek a menekülők autóira.
Sokan gyalogszerrel próbáltak kijutni az erőddé változtatott városból. Családok, kétségbeesett szülők, karjukon a gyermekeikkel indultak a teljes bizonytalanságba, akár 40 kilométert gyalogolva egyetlen nap alatt.
„Márciusban találkoztam először mariupoliakkal. Egy idős házaspár egy felrobbantott hídon próbált átjutni, egy megmaradt betoncsíkon egyensúlyozva, ami nem volt szélesebb egy képeslapnál” – idézi fel Dimitrij Sztesin.
Arany
Mariupol emberi történeteit tavaly láthatatlanná tették a harcok, az Azovsztal bevétele – pedig rengeteg van belőlük. Némelyik elfér egy bővített mondatban, mégis megrázó:
„Egy hónapig ültem a pincében, amikor már nem bírtam tovább, kijöttem, hogy lássam a napot, és abban a pillanatban egy akna csapódott be a házba, hát elmentem a tűzcsaphoz vízért…” – így szól az egyik.
De az újságíró többet is elmesél: a saját, legszemélyesebb élményeit.
„Emlékszem, egy öregember odajött hozzám az utcán, és vizet kért, hogy bevehessen egy marék tablettát. Átadtam neki egy lezárt üveg ásványvizet. Visszahőkölt: »Ez mind az enyém? Ez ajándék?« És sírva fakadt. Talán ezekben a másodpercekben értettem meg igazán, hogy mi történik a városban.”
Sztesin – teszi hozzá – soha többé nem ment Mariupolba anélkül, hogy a kocsija csomagtartóját ne töltötte volna meg kenyérrel, vízzel és tejjel. De cigarettát is vitt, mert, ahogy egy városlakó mondta neki: „A víz drágább, mint az arany, a cigaretta pedig még drágább.”
Jura
A tudósító a Donyecki Népköztársaság (DNR) „Vosztok” zászlóaljával vonult be. Könyve, riportjai pedig fájdalmas látleleteit tárják az olvasó elé azoknak a harcoknak, amelyeket nem a csatatereken vívnak, hanem a lelkekben. Ott, ahol nehezebb újjáépíteni a leomlott hidakat.
„A »Vosztok« aknavetős üteg parancsnoka, Jura a lövöldözés szünetében odajött hozzám:
– Dima, megismersz engem?
Emlékeztem rá. 2014. április, az ukrán fegyveres erők egységei Mariupolba jöttek, és a lázongó nép képviselői elmentek, hogy tárgyaljanak velük, ahogy ők gondolták, az »ő«katonáikkal. Jura volt az egyik tárgyalófél. A katonák megesküdtek, hogy nem lőnek a saját népükre, de pár héttel később, május 9-én a nemzetbiztonsági erők szemétládáival együtt mészárlást rendeztek Mariupolban.
Jura akkor mindent megértett, hosszú éveken át harcolt, most pedig aknát aknára lő az ellenségre, ezzel romba döntve saját szülővárosát.
Azt mondta: »Fáj, de nincs más út, csak egyet tehetünk, hogy mindent jobban építenünk majd újjá, mint amilyen volt«.”
Korom
A harcok vége felé körülbelül 200 ezer ember, a korábbi lakosság kevesebb mint fele kezdett új életet a városban. Nem volt élelem, víz, villany, sem orvosi ellátás, a kommunikációs csatornák, az internet nem működtek. A nagy újrakezdés Sztesin szerint „egy szokatlan lépéssel kezdődött, amelyről nem sokszor esik szó Mariupol kortárs története kapcsán”.
„A várost még mindig ostromló katonai parancsnokság a saját szakállára úgy döntött, hogy megnyitják a logisztikai központok raktárait. Az emberek vizet és élelmiszert vételezhettek, hogy kitartsanak a harcok végéig.”
Hamarosan egy korábbi hipermarket helyén megjelent az első humanitárius központ. Itt osztották a fejadagokat, gyógyszereket és feltöltött telefonokat. „A városlakóknak ingyen javították a kerékpárokat – kevesen tudják, hogy ez mennyire fontos volt!” – emeli ki a tudósító.
Sztesin sokakkal beszélt abban az időben. Legtöbbjük – mivel a szemük láttára omlott össze a világuk – olyan sötéten látta a jövőt, mint amilyen a korom volt a kiégett házak düledező falain.
„Nem mindenki hitt abban, hogy Mariupol újjáépül, lehetetlennek tűnt. De láttam, hogyan építették újjá Groznijt, elmondtam nekik, de még mindig nem hittek nekem. Ám az idő bebizonyította, hogy az aknavetős Jurának igaza volt: »Mindent jobban fogunk újjáépíteni, mint volt«” – írja optimistán Dimitrij Sztesin.
Mariupolba azóta visszatért az élet, az újjáépítés már tavaly nyáron megkezdődött, működik az internet, járnak a buszok, kinyitottak az üzletek, de a háború nyomait még sokáig magán fogja viselni, az ostrom pedig generációk emlékezetét és önképét határozza meg. Hogy csakugyan minden jobb lesz-e, ahogy a veterán tudósító hiszi, innen, több mint 1200 kilométer távolságból, amely lecsillapítja az indulatokat, nehéz eldönteni. Mi egyelőre csak a viharfelhőket látjuk.
Csak egy biztos: Mariupol soha nem lesz az, ami volt.
