„Mi majd csinálunk nektek világosabb gyereket!”

„Kilenc éves voltam, amikor a Janjaweed megtámadta a falunkat. Az éjszaka közepén érkeztek, lovakon és tevéken rontottak ránk, összevissza lövöldöztek és mindent felgyújtottak. Sosem felejtem el. A szemem láttára erőszakolták meg az anyámat és a nővéremet, apámat pedig előttünk lőtték agyon. A bátyámmal kénytelenek voltunk végignézni, ahogy felgyújtják a házunkat és megölik a szomszédainkat. Aztán hetekig gyalogoltunk, hogy eljussunk egy menekülttáborba. Rémálmaimban ma is visszaköszönnek a történtek” – nyilatkozta évekkel ezelőtt a dárfúri népirtás egyik túlélője a Guardiannek.

A története, bármennyire megrázó, csak egy a százezerből. A nyugat-szudáni irtóhadjárat halálos áldozatainak száma ugyanis 400 ezer körülire tehető, míg a sebesülteké, a megcsonkított, megerőszakolt nőké, az otthonuk elhagyására kényszerített embereké meghaladja a 3 milliót. S ne feledjük el: Dárfúr csak egy epizódja a szudáni polgárháborúknak.

Nagy-Britannia a 19. század utolsó éveiben a Nílus mentén a Ráktérítőtől délre is kiterjesztette az uralmát. A csaknem hatvan éven át fennálló angol–egyiptomi Szudán többnyelvű és -kultúrájú, soknemzetiségű államalakulat volt, amelyet az „oszd meg és uralkodj” szellemében kormányoztak. A britek – akárcsak Palesztinában – a muszlimokra támaszkodtak, de közülük sem mindenkire. A hatalom szövetségesei az északi és középső országrész városias arabjai lettek, míg a nyugati, fekete, törzsi társadalommal éppúgy nem foglalkoztak, mint a rurális Dél keresztény és animista lakosságával.

A színes bőrű és nem-muszlim lakosság hátrányos megkülönböztetésére mi sem jellemzőbb annál, minthogy az 1950-es évek elején az utóbbiakat teljesen kihagyták a szudáni önrendelkezésről szóló tárgyalásokból. A déliek csak egy halovány ígéretet kaptak arra, hogy az új állam föderális berendezkedésű lesz, amely egyenlő jogokat garantál minden polgára számára. A britek és az északiak 70 éve állapodtak meg a gyarmati rendszer lebontásáról. A hatalom örökösei pedig nyomban világossá tették: a keresztényeknek és az animistáknak nincs helyük a kormányban. Emiatt nyugtalanság támadt Délen, illetve a hadsereg déliekből álló alakulataiban, ami 1955-ben érte el a forráspontját.

Abban az évben állandósultak a tüntetések, amelyek megfékezésére Kartúm és a britek az Egyenlítői Hadtestet akarták bevetni. A gyarmati alakulat 1955. augusztus 18-án Torit városában szétvert egy demonstrációt, ennek ellenére a központi kormány bizalma megrendült a harccsoportban – amely főleg dél-szudáni katonákból állt –, és az északi régió csapataival akarta helyettesíteni azt. Erre a déliek fellázadtak, és több százat megöltek a leváltásukra érkező katonák közül.

A Torit-incidens hírére a keresztény és animista katonák Szudán-szerte megtagadták az engedelmességet. Hosszú gerillaháború kezdődött, amelynek során a muszlim Északot Nagy-Britannia, Egyiptom és a Szovjetunió, míg a Dél-Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SSLM) és a hozzá csatlakozó fegyveres csoportok (ők vetettek be először tömegesen gyermekkatonákat) harcát Etiópia, Uganda és Izrael támogatta. Becslések szerint 500 000 ember halt meg a tizenkét éves konfliktus során.

Az első szudáni polgárháború hivatalosan az Addis Abeba-i egyezménnyel zárult 1972-ben, de a különböző népi milíciák tovább folytatták a küzdelmet. A nem is igazán létező békének 1983-ban ismét a kartúmi kormány intézkedése vetett véget: bejelentették, hogy vége a vallási türelemnek, Szudán iszlám állam, és bevezetik a saríát, ezzel együtt pedig felszámolják a Dél autonómiáját. A második polgárháború „hivatalosan” 2005 januárjáig, a kormány és a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) közti békeszerződés aláírásáig, gyakorlatilag viszont 2011-ig, Dél-Szudán függetlenségének kikiáltásáig tartott, és kétmillió halálos áldozatot követelt.

A két Szudánban generációk nőttek fel úgy, hogy a háború „természetes” dolog, az élet velejárója. Ráadásul nem csak a muszlimok és nem-muszlimok között került sor rendszeresen összecsapásokra: egymást követték a puccsok és a milíciák, a különböző frakciók közötti leszámolások is – valahogy úgy, ahogy az most a szemünk előtt zajlik. S miként fentebb jeleztük, a gyarmati korszakban elmélyített, onnan átöröklött megosztottság minden szinten hatással volt az ország történelmére. Abból az időből ered a muszlimokat megosztó rasszizmus is, amely a dárfúri népirtás egyik fő mozgatórugója volt. Sok nő volt kénytelen azt hallgatni, miközben megerőszakolták, hogy „túl feketék vagytok, de mi majd csinálunk nektek világosabb gyereket!”

Merthogy a nyugat-szudáni Dárfúr lakossága fekete-afrikai törzsekből tevődik össze. A régiót a ’80-as években több nagy aszály is sújtotta, ami éhínséghez vezetett, a központi kormány pedig sorsukra hagyta az ott élőket. A következő évtizedben továbbromlott a helyzet, ami végül lázadáshoz vezetett. A felkelő csoportok ellenében Kartúm jobbára arab milíciákat vetett be – a leghírhedtebb ezek közül a Janjaweed – volt, amelynek tagjai 2003 április végétől csoportos nemi erőszakkal, tömeggyilkossággal, kínzással és csonkítással, a falvak szisztematikus megsemmisítésével mindent megtettek annak érdekében, hogy megtörjék az ellenállást, minél többeket öljenek meg és még több embert kényszerítsenek menekülésre.

A 21. század első népirtása lényegében a szemünk előtt zajlott, rendszeresen beszámoltak róla a híradások, de a megfékezésére érdemi lépést nem igazán tett a nemzetközi közösség. Hogy mást ne mondjunk, hiába vádolták háborús bűnökkel Omar al-Basír elnököt, a politikus 2019-ig a kartúmi kormány élén maradt.