Külföld
A könyvmoly elnök akar lenni – dönteni fognak a törökök
Az USA törökországi nagykövete találkozott a hat ellenzéki párt közös elnökjelöltjével, ez durva beavatkozás egy szuverén ország belügyeibe
Úgy látszik, hogy az amerikai diplomácia egy olyan sémát követ, amely a neki nem tetsző kormányokat a beavatkozás révén akarja megbuktatni. A budapesti amerikai nagykövet ténykedését ismerjük, de kollégája, a Törökországban szolgáló Jeff Flake, ahogy mondani szokták, sem jobb a Deákné vásznánál.
Az ankarai misszióvezető nemrégiben találkozott Kemal Kilicdarogluval, a legfőbb ellenzéki tömörülés, a Köztársasági Néppárt (CHP) vezetőjével, aki Recep Tayyip Erdogan ellen indul az elnökválasztáson. A jó két hét múlva esedékes parlamenti és elnökválasztás előtt ez meglehetősen durva beavatkozás egy szuverén ország belügyeibe. Erdogan ezek után kijelentette, hogy ő viszont az amerikai nagykövettel nem akar többet szót váltani, mert szerinte a diplomatának az lenne a feladata, hogy a két ország jó viszonyát segítse elő, és ezt a hivatalban lévő kormánnyal egyeztetve tegye, ne pedig az ellenzékkel.
Az, hogy néhány héten belül ki fog kormányt alakítani, még nem tudjuk, a nyugati főáramlatú sajtó biztosra veszi Recep Tayyip Erdogannak és politikai hátterének, az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) a vereségét. A közvélemény kutatások egy része is ezt az eredményt jósolja, mert szerintük Kilicdaroglu jelenleg 10 százalékkal vezet a hivatalban lévő elnökkel szemben.
Közelebbről megvizsgálva a török belpolitikai helyzetet, azért nem ilyen egyértelmű a dolog. Egyesek szerint Kilicdaroglu egy könyvmoly bürokrata, akinek aligha van elég karizmája ahhoz, hogy a húsz éve hatalmon lévő Recep Tayyip Erdogant legyőzze a májusi 14-i választáson, többek között azért, mert a 75 éves politikus nehezen tudja a tömegeket megszólítani.
Ezen kívül hátrányt jelent számára, hogy a többségében szunnita muszlim országban egy alevi felekezetű (az iszlámból kiszakadt vallási ág) családba született. Apja részt vett az 1937–38-ban kitört lázadásban, amely három keleti tartománynak a központi kormánytól való elszakadását akarta elérni, főleg a kurdok lakta vidékek voltak érintettek. Kilicdaroglu apjának a száműzöttek keserű kenyerét kellett ennie, miután a felkelést a török hadsereg leverte. Mindez azonban a toleráns török társadalomban csak a kisebbik baj lenne Kilicdaroglu számára. Az igazi problémát az jelenti, hogy kijelentette: ö nem vallásos. Vagyis ateistaként pozicionálta önmagát. Ez elég nagy visszatetszést keltett, különösen a vallásos keleti tartományokban. Ezzel az idős politikusnak számolnia kellett volna, hiszen ő is ebben a régióban született.
Ráadásul pártja tagja a szocialista és szociáldemokrata pártokat tömörítő Szocialista Internacionálénak, amelynek egy időben egyik alelnöke is volt. A baloldaliság sem örvend nagy népszerűségnek a vallásos emberek körében, és ezek után a pártját a kemalizmussal – Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megalapítója, CHP egykori elnöke reformjai – való propagálása igencsak hamisan cseng.
Kilicdaroglu háttere már majdnem a most felállt hatpárti ellenzéki szövetség szakadásához vezetett, mert személye heves vitát váltott ki a „Hatok” között. A Jó Pártot vezető Meral Aksener kilátásba helyezte, hogy kilép az ellenzékből, ha Kilicdaroglut jelölik köztársasági elnöknek. Szerinte Kilicdarogluval a választás elvesztését kockáztatja az ellenzék. Aksener családja a mai Görögország területéről származik, bár ő már török földön született. A családi indíttatás kemény nacionalista politikussá formálta, így Kilicdaroglu elnökjelöltként csak nehezen volt elfogadható számára.
A mostani választások tétje nagy, mert az ellenzék programjának fókuszában az Erdogan által bevezetett elnöki rendszer lebontása áll, és helyette vissza akarják hozni az eredeti félelnöki-parlamenti közjogi berendezkedést. Vagyis megint lenne az országnak miniszterelnöke, a köztársasági elnök jogkörét pedig korlátoznák, az főként az alkotmányosság és a törvényesség betartására szorítkozna. Külpolitikai téren rendeznék a NATO szövetségesekkel, főként Amerikával fennálló vitákat, ez mondjuk az Egyesült Államok ankarai nagykövetének mozgásából is kiderült.
Erdogan legfőbb gondja a magas infláció és az előző ciklushoz képest romló gazdasági helyzet. Ez többek között annak köszönhető, hogy a 2016-os puccskísérlet után a nagy amerikai hitelminősítők befektetésre nem ajánlott kategóriába sorolták Törökországot. A másik közvéleményt befolyásoló tényező, hogy az alacsonyan tartott kamatok táplálják az inflációt. Ugyanakkor jót tesznek a gazdasági növekedésnek. Az idei előrejelzés szerint háromszázalékos GDP-növekedéssel lehet számolni. Ez a jelenlegi körülményeket is figyelembe véve jónak számít, ám a fiatal generáció, amely az elmúlt két évtizedben megszokta, hogy minden évben javultak az életkörülményei, most csalódott.
Viszont Erdogan rutinos kampányoló, mindig tudja, hogy hol, mikor, kinek, mit és hogyan kell mondania. Ráadásul nem sajnálja a fáradságot, hogy ha kell, akár ezer kilométerre is elmenjen nagygyűlést tartani. Több helyi tájszólást is ismer, és ezt a kártyát mindig ki is játssza. Ezzel közel kerül a helyiekhez, akik úgy érzik, hogy az elnök egy ember közülük. Ráadásul beszédébe mindig belekever az ottomán időkből ismert szavakat, kifejezéseket, ezzel utalva a múlt dicsőségére.
A februári hatalmas földrengés után az ellenzéki pártok, amelyek már akkor hónapok óta egymást ölték, hogy ki legyen a közös elnökjelölt, a mentési munkálatok kritizálását és az építési engedélyek laza bírálatát találták legfőbb teendőjüknek. Mindezt tették azért, hogy az 50 ezer halálos áldozatot követelő természeti katasztrófát a választási kampány témájává tegyék.
Valószínűleg elszámították magukat, mert a körülményekhez képest hamar felépültek a konténervárosok, a törmelék eltakarítása is megtörtént, Erdogán járta a vidéket és mindenhol megígérte, hogy egy év alatt felépítik az új otthonokat, egy évig a lakhatási költségeket az állam felvállalja. A munkálatok már most folynak.
Egy ilyen súlyos helyzetben a közvélemény lehet, hogy inkább egy határozott vezetőt szeretne látni az ország élén, mint az egymással civakodó, a régi rossz emlékeket idéző politikusokat.
