Kell egy közép-európai csapat, átalakul a térség – Interjú Kiss Gy Csabával

Folyik az orosz–ukrán háború, még nem látjuk a végét, de már mindenki a konfliktus utáni időkre készül. Ilyen például Varsónak az a terve, hogy Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Fehéroroszország egy szorosan együttműködő közösséget hozna létre. Van ennek az elképzelésnek a mostani viszonyok között realitása?

Nem új keletű gondolatról van szó. A kommunizmus idején a párizsi központú folyóirat, a Kultura volt a szellemi központja a lengyel emigrációnak. A főszerkesztő egyértelműen a négy, közös történelemmel rendelkező ország – Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Fehéroroszország – kölcsönös megértését propagálta, a lengyel nacionalista szemlélet fölszámolását javasolta. Ez nyilvánvalóan az egykori lengyel–litván nemesi köztársaság területi hagyományát, a régi ellentétek föloldási kísérletét jelentette. Ami a mostani helyzetet illeti, múlt hét csütörtökén hangzott el a lengyel Szejmben Zbigniew Rau expozéja. A lengyel külügyminiszter kitért arra is, hogy mostanra nagyon szorosak lettek a lengyel–ukrán kapcsolatok, ennek kapcsán a közeljövő kedvező lehetőségeit is említette. Ami Fehéroroszországot illeti, az inkább távlati perspektíva, e szomszédjukkal is jobb kapcsolatokat kívánnak építeni. Ez pillanatnyilag nagyon nehéz, mert az egyik fehéroroszországi lengyel aktivista, Andrzej Poczobu például börtönben van, és Varsó hiába követett el mindent, hogy elérje szabadon bocsátását, ez nem sikerült.

Lengyelország szerepe az európai politikában felerősödött. Ez az ukrajnai háború következménye?

A lengyel külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy korfordulóhoz érkeztünk. Az a korszak, amely harminc évvel ezelőtt azzal kezdődött, hogy térségünkben demokratikus államok jöttek létre, megszűnt a kommunizmus világa, és távoztak a megszálló szovjet csapatok. Ez a szakasz tavaly februárig tartott, amikor megkezdődött az orosz invázió Ukrajna ellen. Az előretervezés nagyon nehéz, mert még a legkomolyabb katonai szakértők sem tudják a jövőt megjósolni. Most az látszik, hogy Oroszország helyzete nem a legkedvezőbb. Lengyelország pozíciója az utóbbi években folyamatosan erősödött, ez vonatkozik a gazdaságra is, és ezzel párhuzamosan óriási biztonságpolitikai erőfeszítéseket is tettek, az éves GDP négy százalékát – a NATO elvárás két százalék – költik a hadseregre. Úgy néz ki, hogy a lengyel hadsereg néhány éven belül Európa egyik meghatározó fegyveres ereje lesz. Nem beszélve arról, hogy Európában a NATO-ban történt egy komoly átcsoportosítás. Az egykori nyugat-németországi amerikai csapatok jelentős része most Lengyelországban állomásozik.

A lengyel tervek igen grandiózusak, ugyanakkor kérdés, hogy ezek az elképzelések mennyire mennek szembe a már meglévő térségbeli formációkkal, vagy mennyire egészítik ki azokat?

Úgy lehet elképzelni, hogy a már meglévő formációk – a V4-ek, a Bukaresti kilencek, a Három tenger-együttműködés – a lengyel vélemények szerint egymást átfedve és egymást kiegészítve működnének együtt. A különböző szervezetek eltérő tevékenységekhez kapcsolódnak. Legutóbbi lengyelországi látogatásom alkalmából volt módom arról hallani, hogy Három tenger-együttműködés keretében miként kívánják a közlekedési infrastrukturát fejleszteni. Ugyanis az a képtelen helyzet állt elő, hogy a már meglévő kelet-nyugati közúti és vasúti közlekedéshez képest jelentős az elmaradás észak-déli irányban. Az elmúlt harminc év mulasztásáról van szó. A már épülő Via Carpatia közútnak Litvániában van a kiindulópontja és Lengyelországon, Szlovákián, Magyarországon és Románián keresztül halad a Fekete-tengerig. Több szakasz hiányzik még belőle, például Kassától északra még nem kapcsolódik a lengyel részhez.

Úgy látom, hogy a térségben van egy súlypont eltolódás. Nevezetesen Joe Biden amerikai elnök februárban Varsóban járt, találkozott a Bukaresti kilencek képviselőivel. Ezt a találkozót a lengyelek mellett a románok is kezdeményezték, feltehetőleg azért, mert ez a két állam fogadta be az amerikai rakétarendszereket. Kialakulóban van egy Varsó–Bukarest tengely?

Ezt így nem mondanám, ám kétségtelen, hogy a lengyel külpolitikai gondolkodásban, nemcsak most, de a két háború között is, amikor jó volt a kapcsolat Magyarország és Lengyelország között, Varsónak fontos volt a viszony Bukaresttel is. Románia határos a Fekete-tengerrel, ezért Lengyelország geopolitikailag jelentős helyzetű országként tekint rá. A lengyel történelmi emlékezetben, amikor három tengerről beszélnek, a Balti-tenger után, fontossági sorrendben a Fekete-tenger következik. Ha ránézünk a fölosztások (1772) előtti Lengyelország térképére, akkor azt látjuk, hogy az a mai ukrán területekkel átnyúlt a Fekete-tengerig.

Ugyanakkor ott van a visegrádi együttműködés is, amelyben eddig a Budapest–Varsó tengely dominált. A magyar–lengyel viszonyt mostanság a hűvös fuvallatok jellemzik.

Mindennek ellenére a lengyel külügyminiszter a már említett parlamenti beszédében erősen hangsúlyozta a V4-es együttműködésnek a fontosságát, azzal a megjegyzéssel, hogy Oroszország megítélésének ügyében Magyarország és Lengyelország között véleménykülönbség van. Szó szerint azt mondta: „Különösen fontosnak tartom a kelet-közép-európai együttműködést, magyar barátainkat pedig igyekszünk meggyőzni arról, hogy vizsgálják meg új látószögből az orosz fenyegetés természetét."

Magyar részről a jelenlegi politika nem ízlés dolga, hanem geostratégiai realitás, vagyis szükségünk van az orosz olajra és gázra, más forrás nem lévén, mivel nincs tengeri kikötőnk.

Nemrégiben a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a budapesti lengyel nagykövet azt mondta, fontos lenne, hogy Magyarország csökkentse a függőségét az orosz energiahordozóktól, és ebben hazája segítségét is felajánlotta. Lengyelország most kissé úgy viselkedik, mint egy középhatalom, amely a térségben meghatározó szerepre vállalkozik. Varsóban a Magyarországgal és a visegrádi csoporttal való együttműködést is fontosnak tartják. Azt mondanám, hogy a visegrádi együttműködés annak a tágabb értelemben vett Közép-Európának a központi része, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjed, Moldovát és a balti államokat is beleértve. A lengyel külügyminiszter ennél még tovább ment, expozéjában a térséget Finnországtól Görögországig vélte összetartozónak.

Az az érzésem, hogy ez tulajdonképpen egy olyan övezet, amely elválasztja Oroszországot Nyugat-Európától.

Arról van szó ebben az elképzelésben, hogy Oroszországnak megszűnne így a lehetősége, hogy befolyási övezetet építsen a térségben. Oroszország a lengyelek szerint visszatért a birodalomépítő politikához. A lengyel külügyminiszter parlamenti beszédében hivatkozott a NATO és Oroszország közös nyilatkozatára 1997-ből, amely szerint az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és tagállamai egyrészről, és az Orosz Föderáció másrészről a legmagasabb politikai szinten tett tartós politikai kötelezettségvállalására alapozva, a demokrácia és a biztonsági együttműködés elveire épülő maradandó és teljes békét fog együttesen kiépíteni az euroatlanti térségben. Rau külügyminiszter szerint ezt a dokumentumot el kell felejteni, akár el lehet dobni, mert nem ér semmit. Ez még az utóbbi idők lengyel megnyilatkozásaihoz képest is erősebb hangnemről tanúskodik.

De a NATO már a háború előtt felrúgta a közös nyilatkozatban foglaltakat, amikor Ukrajnában, az orosz határ közelében katonai infrastruktúrát épített ki.

Ez szerintem nem így van. Nem a NATO épített ki katonai infrastruktúrát Ukrajnában, hanem a NATO támogatásával az ukránok tették ezt védelmi célból, és ez így egy másik dolog.

Anélkül, hogy bármelyik felet is védeném, tény, hogy már 2000 után, különösen pedig 2014-et követően a NATO segítette Ukrajna katonai megerősítését, amit Moszkvában fenyegetésként értelmeztek.

Ami 2014-t illeti, ekkor Oroszország tulajdonképpen túllépett a nemzetközi jogi normákon azzal, hogy a Krímet elfoglalta. Minden tiltakozás és szankció ellenére a nemzetközi közvélemény ebbe végül beletörődött. Lengyelországban ezt sokan az 1938-as müncheni megállapodáshoz hasonlítják, amikor a béke reményében a nyugati hatalmak kiszolgáltatták Csehszlovákiát a náci német birodalomnak.

Most viszont az a helyzet, hogy a lengyelek azt mondják, dobjuk el a NATO–Oroszország 1997-es nyilatkozatát, mert Oroszország bizonyos nemzetközi jogi elveket nem tart tiszteletben. Akkor most már a nemzetközi jog nem is létezik?

Azért nem lehet azt mondani, hogy a nemzetközi jog nem létezik, a fegyveres erővel történő határváltoztatási kísérleteket sehol nem fogadják el. Jellemző egyébként Kínának a hozzáállása az ukrajnai háborúhoz. Kína ugyanis a nemzetközi jog alapján, nem fogadja el az orosz terjeszkedést, még a Krím elfoglalását sem.

A magyar–lengyel viszony Oroszország megítélésében mutatkozó ellentétek miatti feszültségei elsimításának milyen esélyei vannak?

Ennek ma komoly lehetőségét látom, mert a lengyel sajtóban az orosz invázió után elég negatív képet festettek Magyarországról. Napjainkban azonban már sokkal kevesebb bíráló szó esik hazánkról. Sőt nemrégiben Krakkóban lengyel értelmiségiek például Balassi Bálint Szövetséget alapítottak. Ez a két ország barátságának a „mélységét” bizonyítja. A lengyel politikusok nyilatkozataiból azért az „átjön”, hogy a magyar–lengyel kapcsolatokat fontosnak tartják. Magyarországon is van egy ilyen törekvés, egy másik kollégámmal közösen csináltunk egy kis kötetet a közös közép-európai emlékezethelyekről. A kötetet Németh Zsolt mutatta be, aki nagyon határozottan kiállt a magyar–lengyel kapcsolatok mellett. Vagy Lezsák Sándort is említhetném, a Lakiteleki Népfőiskola kiírt egy pályázatot magyar fiatal történészeknek, a téma: a „Visztulai csoda” (A Vörös Hadsereg 1920. május 20-án áttört a lengyel határon, és a világforradalmi tervekkel összhangban elindult Varsó felé, melynek mielőbbi elfoglalására Lenin utasította. A jelentős túlerővel szemben a lengyel hadsereg – Magyarország fegyverszállításainak is köszönhetően – megsemmisítette a Vörös Hadsereg alakulatait, amely történelmének legnagyobb vereségét szenvedte el – a szerk.) Ez is azt jelenti, hogy a tudományos és kulturális területen nem szakadtak meg a kapcsolatok.

Az összes terv és elképzelés nagyszabású, de van egy alapvető hiányosság. Nem alakult ki egy kelet-közép-európai identitás. Ezt olyan szinten látom problémának, hogy az összes ambiciózus tervet meghiúsíthatja.

Igen, ez kétségtelenül az egyik legfontosabb tennivaló. Hozzátenném, hogy az elmúlt 15–20 évben a tudomány területén sok értékes eredmény született. Azért azt se feledjük el, változnak az egymásról alkotott nézetek. A legutóbbi lengyel közvélemény-kutatásokban, amelyek a környező népek szimpátiarangsorát akarta felállítani, a csehek például az élmezőnybe kerültek. Ötven évvel ezelőtt a lengyelek lenézték és megalkuvó népnek tartották a cseheket. Tehát „mozdíthatók” az előítéletek. Az igaz, hogy nem alakult ki határozott közép-európai identitás, de mentalitásunkban sok a hasonlóság. És bizonyos határok már áttörtek. Csak néhány példa Szlovákiából: két éve Necpálon, Petőfi édesanyjának színszlovák szülőfalujában magyar és szlovák nyelvű emléktáblát avattak, így emlékeztek meg a magyar forradalom költőjéről. Az ezerfős falu Szlovák Nemzeti Párti polgármestere mondott ünnepi beszédet, a János vitézből elhangzott egy ária szlovákul és magyarul. Újabban van Pozsonyban Mátyás király tér és Baross Gábor tér is. Nagy hiányossága a magyar politikai, szellemi, kulturális életnek, továbbá kulturális diplomáciánknak, hogy nem kap elég hangsúlyt a közép-európai identitás építése. Mert, mint látjuk, lennének lehetőségek.