Kijevnek le kell mondania az elfoglalt területekről

Meglepetést okozott az a cikk, amelyet a Financial Times brit gazdasági napilap publikált a minap. Az írást az olasz Padovai Egyetem nemzetközi jogi professzora, Tarcisio Gazzini jegyezte. A cikk lényege, hogy Ukrajnának önként kellene beleegyeznie saját határainak felülvizsgálatába – vagyis területeket kellene átengednie Oroszországnak –, mivel ez az egyetlen lehetséges alternatívája az ellenségeskedésnek. „Ukrajnának bele kellene egyeznie a békés rendezésbe, és el kellene ismernie egykori területeinek Oroszországhoz csatolását, hogy a nemzetközi válságból minél hamarabb kilábaljon” – írta a az olasz professzor. A jogtudós mindezt nemzetközi konszenzus, vagyis az érdekelt hatalmak bevonásával képzeli elérni.

A napilapot inkább egy intézménynek, mint sem egy sajtóterméknek lehetne nevezni, a maga ikonikus, lazacrózsaszínű megjelenésével a globális multicégek egyik nyilvános érdekképviselője. Londonból eddig csak azt lehetett hallani, hogy Ukrajna az erős nyugati katonai és pénzügyi támogatással megnyerheti a háborút, visszaszerezheti az oroszok által elfoglalt területeket, beleértve a Krímet is. Tarcisio Gazzini professzor írása nyilván nem jelent trendfordulót az üggyel kapcsolatban, de talán előszele lehet a konfliktusnak az eddigiektől eltérő megközelítésére.

A kérdés az, hogy mi a realitás? Amit Gazzini el szeretne érni, az minden csak nem reális. Az ukrán vezetés önként nem mond le, nem mondhat le egyetlen négyzetméternyi területről sem. Volodimir Zelenszkij saját magát ejtette politikai csapdába, amikor már évekkel ezelőtt a legszélsőségesebb nacionalisták támogatását elfogadta. Hosszan lehetne vitatkozni azon, hogy milyen más alternatívák jöhettek volna szóba, de nem érdemes. A szélsőségesek Zelenszkij fejére nőttek, és nehéz lenne azt mondani, hogy mindehhez az Egyesült Államoknak semmi köze nem volt.

Ma az ukrán és az amerikai terminológiában a 2014-es, februári kijevi eseményeket, a Majdan téri tüntetéseket, forradalomnak nevezik. Valójában egy Amerika vezérelt erőszakos hatalomátvételről volt szó, amit az évek alatt sikerült átértelmezni és a népakarat megnyilvánulásaként láttatni.

Viktor Janukovics volt ukrán elnök bukását az EU-val kötendő társulási szerződés alá nem írása indította el 2013 novemberében. Ezzel egyértelművé vált, hogy az elnök Brüsszel ellenében Moszkvával akar szorosabb társulásba kezdeni, mivel Ukrajna gazdaságilag annak van jobban kiszolgáltatva. Ukrajnában sokan emiatt az ország leendő uniós tagságát látták veszélyben, ezért a fővárosban tüntetések robbantak ki Janukovics lemondását követelve.

Azért azt rögtön tegyük hozzá, hogy ezek a megmozdulások nem voltak teljesen spontán jellegűek. Az amerikaiak, ahogy ezt később Victoria Nuland akkori helyettes külügyi államtitkár – jelenleg külügyi államtitkár – mondta: „mindez nekünk ötmilliárd dollárba került". A tüntetők naponta 10 dollárt, a szervezők 25 dollárt kaptak. A francia, a német és a lengyel külügyminiszter megpróbált közvetíteni Janukovics és a tüntetők között, de csak részsikereket értek el egy megállapodás aláírásával, ami azt is tartalmazta, hogy idő előtti elnökválasztást kell tartani. A három külügyminiszter ezt is csak zsarolással tudta kicsikarni Janukovicstól, mondván: ha nem írja alá, akkor beengedik irodájába az utcán már egyre erőszakosabban viselkedő tiltakozókat. A diplomáciai manőver nem sikerült, mert az utca népe az egyezség ellenére támadást indított az elnöki rezidencia ellen. Viktor Janukovics megválasztott elnököt elűzték.

Ez volt az a fordulópont, amikor a hatalom nagyrészt átcsúszott a legszélsőségesebb jobboldali csoportok oldalára, ezzel aláásva az ukrán állam törvényhozói és végrehajtói képességeit. Washingtonban már korábban felismerték, hogy a szélsőjobbra támaszkodva erős szövetségest szerezhetnek, amellyel gátját állhatják Oroszország Ukrajnára való befolyása kiterjesztésének. A cél: Ukrajnát bevinni a NATO-ba és az EU-ba, ahogy ezt Angela Merkel volt német kancellár, Francois Hollande egykori francia elnök és Petro Porosenko leköszönt ukrán államfő is mondta. Időt akartak adni Kijevnek, hogy megerősödjön a Kreml ellenében, modernizálja hadseregét és kiépítse hírszerzési infrastruktúráját. Várható volt, hogy Moszkva ezt nem fogja ölbe tett kézzel nézni, a bennfentesek tudták, hogy a háború elkerülhetetlen.

Ma Ukrajnában nincs olyan másik társadalmi erő, amely képes lenne a szélsőjobb helyére lépni, vagy akár csak szembeszállni vele. Mindehhez hozzátartozik a szélsőségesek mindent vagy semmit felfogása, vagyis az összes oroszok által elfoglalt terület visszaszerzése, vagy a háború folytatása.

Visszatérve Tarcisio Gazzini professzor írására, aligha képzelhető el, hogy a szélsőjobb karmai között vergődő Zelenszkij aláírna bármely olyan megállapodást, amelyben Ukrajna rovására történő határmódosítás szerepel. Ha mégis megtenné, akkor politikai, de lehet, hogy fizikai értelemben is saját végzetét írná alá. És akkor még nem beszéltünk a „nagy testvérről”, aki aligha járulna hozzá az ilyesmihez.

Ami realitás: Ukrajna csak a nyugati országok támogatásával képes talpon maradni, az utolsó lehetősége a már sokadszor előre beharangozott nagy tavaszi offenzíva. Kijevnek még egy alkalma nem lesz. Ukrajnának nem sok esélye van a győzelemre.

Végül is miről beszélünk? Oroszországot kellene legyőznie.