Külföld
Gyilkosok és erőszaktevők lepték el az orosz városokat
Hideg számítás eredménye lehetett a szovjet kényszermunkatáborok megnyitása, mely elvezetett ötvenhárom forró nyarához
„A Vorosilov-féle amnesztia (1953. március 27.) csupa népszerűség hajhászásból elárasztotta az országot gyilkosokkal, banditákkal és tolvajokkal, akiket nagynehezen sikerült begyűjteni a háború után. (A csirkefogók ajnározása egyenlő a rendes emberek romlásba döntésével.)” – írta Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin „A Gulag szigetvilág” című művében. A történészek egyetértenek a Nobel-díjas szerzővel abban, hogy a Szovjetunió és Oroszország fennállásának legnagyobb közkegyelme minden tekintetben rendkívüli döntés volt, az okairól és a következményeiről viszont máig meg-megújuló vitákat folytatnak.
Berija a karmester
Makacsul tartja magát a köztudatban az a nézet, miszerint Sztálin alatt minden rossz volt, terror uralta a Szovjetuniót, de aztán jött Hruscsov, aki egy csapásra szakított a személyi kultusszal, és megmutatta a világnak a kommunizmus emberi arcát, így például eltakarította a hatalomból az NKVD hóhérát, Lavrentyij Beriját, és megnyitotta a GULAG-táborok kapuit. A valóság ennél azonban sokkal összetettebb. Az amnesztia ötlete Berijától származott, s valószínűleg már a „generalisszimusz” halálakor kész tervei voltak a kivitelezésére, miként sok minden másra is.
Erre utal, hogy március 5-dike és 26-dika között, tehát mindössze három hét leforgása alatt keresztülverte a minisztertanácson a belügyi igazgatás reformját, s pillanatokon belül felállította az új tárcát, miközben letett egy „szigorúan titkos” feliratú dossziét, benne az amnesztia rendelet tervezetével, az új kormányfő, Grigorij Malenkov asztalára, amit az nyomban aláírt. Az „ukázt” végül a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága hagyta jóvá, és Kliment Vorosilov, mint a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke jegyezte ellen március 27-én. A végrehajtását a belügyminiszterre, azaz Lavrentyij Berijára bízták.
Berija az előkészítő anyagban azzal érvelt, hogy az ország összes fogvatartottja közül legfeljebb 200 ezer ember jelentett valós veszélyt a társadalomra és a politikai rendszerre, miközben a létszámuk bőven meghaladja a 2 millió főt. A történészek egy része – ahogy Szolzsenyicin is fogalmazott – úgy véli, lépésének fő motívuma a népszerűséghajhászás volt: a foglyok elengedésével akarta elnyerni a nép rokonszenvét és biztosítani a hatalmát. Mások viszont egy sokkal racionálisabb indokot sejtenek az intézkedés hátterében, s azzal érvelnek, hogy a rendszer addigi formájában egyszerűen fenntarthatatlanná vált, amire Berija érzett rá a leginkább, illetve az elsők között.
Háromkalászos rabszolgák
Közhely, de az igazság tényleg valahol a két álláspont között helyezkedhet el. Berija tisztában volt a számokkal, miként az amnesztia társadalmi hatásaival is, hiszen 1938-ban az NKVD vezetőjeként ő járta ki, hogy a jezsovi tisztogatások során koncepciós perekben elítéltek közül mintegy 300 ezer ember kegyelmet kapjon. Az 1953-as javaslatával párhuzamosan pedig kezdeményezte, és elérte, hogy a büntetés-végrehajtás átkerüljön az Igazságügyi Minisztérium fennhatósága alá, ezzel megszabadult a börtönök és a kényszermunkatáborok nyomasztó terhétől.
Ugyanakkor nem mellékes körülmény, hogy az 1950-es évekre a végrehajtási rendszer válságos állapotba került. A statisztikák szerint 1947 és 1953 között az országban a fogvatartottak száma 800 ezerrel, több mint 2,5 millió főre emelkedett, ez azt jelentette, hogy minden 74. állampolgár börtönben ült. A létszám felduzzasztását nemzetgazdasági célok ösztönözték, az infrastruktúra és a személyzeti állomány fejlesztése azonban nem tudta tartani a lépést.
A GULAG-szigetvilág szorosan beágyazódott a tervgazdaságba. A háború utáni munkaerőhiányt a hadifoglyok és az elítéltek kényszer-foglalkoztatásával enyhítették. Az 1952-es nemzeti össztermék körülbelül 9 százalékát a lágerek termelték meg. A szerepük a bányászatban volt a legkiemelkedőbb: a nikkel 33, az ón 70 és az arany csaknem 100 százaléka a büntetőkolóniákról származott. A GULAG vállalatai emellett jelentős mennyiségben termeltek szenet és mangánt, de döntően rabok dolgoztak a vidéki ország- és vasúthálózat korszerűsítésén, bővítésén is. A produktivitás ennek ellenére csökkent, vagyis az amnesztiának költség-hatékonysági indokai is voltak.
A szabadság súlya
Az amnesztiarendelet értelmében tényleges végrehajtási kegyelemben részesültek a váradós nők, és azok, akiknek a gyermekük 10 éven aluli volt, vagy ők maguk betöltötték az ötvenet, továbbá a fiatalkorúak, az 55 évesnél idősebb férfiak, a súlyos és gyógyíthatatlan beteg fogvatartottak. Az ellenforradalmi bűncselekményekért, a nagyarányú szocialista vagyonlopásért, banditizmusért és szándékos emberölésért 5 évnél hosszabb időre ítéletek kivételével az „ukáz” hatálya gyakorlatilag mindenkire kiterjed, legalább annyiban, hogy az 5 évnél súlyosabb bűncselekményeket megfelezték.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a táborokban fogvatartottak száma a háború előtti években, majd a negyvenes évek végén az olyan jogszabályok miatt nőtt drámaian, mint az úgynevezett „háromkalászos törvény”. A ragadványnév arra utal, hogy a magántulajdonnal szemben a „szocialista vagyon” szent és sérthetetlen volt – a maga korában úgy magyarázták ezt: ha valaki megrövidíti a szomszédját, 1-2 évvel megússza, de ha három búzakalászt hazavisz a kolhozból, minimum 10 év kényszermunkára számíthat, ha nem lövik főbe. De börtön járt azért is, ha valaki előzetes bejelentés nélkül váltott munkahelyet.
Az 1953-as amnesztia döntően tehát piti bűnözőket és ártatlanul elítélt embereket érintett, mégis a kezdeti lelkesedést a társadalom részéről hamar pánik és elutasítás váltotta fel. Ennek oka az volt, hogy a frissen szabadult fogvatartottakról nem gondoskodott az állam. Mikor kiengedték őket, kaptak néhány kopejkát, és elvitték őket a legközelebbi vasútállomásig. Az éhezők csakhamar lopni, fosztogatni kezdtek, s ezt később, Lavrentyij Berija letartóztatásakor Hruscsov és köre fel is használta ellene. Azzal vádolták, hogy szándékosan szabadította rá a gyilkosokat és nemi erőszaktevőket a védtelen szovjet népre, miközben az angolszász hatalmaknak kémkedett.
A nyár folyamán, az indulatok a tetőfokára hágtak, a belügyi és rendészeti szervek ezrével kapták a gyakorta névtelen feljelentéseket, és szörnyűbbnél szörnyűbb beszámolókat. A vizsgálati jegyzőkönyvek tanúsága szerint azonban az esetek többségében nem volt megállapítható bűncselekmény. Ennek ellenére az erőszakhullám beleégett a köztudatba, s ez ihlette később Alekszandr Poloskin ’53 hideg nyara című, 1988-ban bemutatott filmjét.
Ma már viszonylag pontosan tudjuk, a Berija által ilyen-olyan okból forszírozott intézkedés hatására 1,2-1,3 millió ember nyerte vissza a szabadságát, s közülük alig 80 ezer fő, körülbelül a hét százalékuk lett később visszaeső.
