Az elmúlt húsz év legszorosabb választására készül Törökország – INTERJÚ

– Egy hete annak, hogy a török ellenzéki szövetség bejelentette, Kemal Kılıçdaroğlut állítja kihívóként Recep Tayyip Erdoğannal szembe a május 14-i török elnökválasztáson. Az összefogást az iszlamistáktól a szocialistákig hat, eltérő színezetű és világnézetű párt alkotja, ezért kísértetiesen hasonlít a magyar szivárványkoalícióhoz. A „Hatok Asztaláról” azt állítja a sajtó és számos elemző, hogy nagyon komoly esélye van a győzelemre; Erdoğan 20 éve tartó regnálása alatt az ellenzék soha nem volt ilyen közel ahhoz, hogy leváltsa az elnököt. Nem ugyanolyan lufi ez, mint idehaza a baloldali összefogás volt?

– Hogyha megnézzük a közvélemény-kutatásokat, valamint magát ezt a konstellációt, amit most összehoztak, valóban úgy tűnik: elég sok esélyük van. Már a földrengés előtt is nagyon kiegyenlített volt a verseny. A földrengés pedig tovább rombolta a kormány nimbuszát, bár hogy mennyire, az még nem egyértelmű. Erdoğannak van egy körülbelül 30 százalékos, nagyon stabil tábora, amely biztosan ki fog tartani mellette. Ami az ellenfelét, Kılıçdaroğlut illeti, egészen más karakter, mint az eddigi kihívói. Alevi (a síita iszlám egyik irányzata – a szerk.) családból származik, de szekuláris, és van egy „jó bürokrata” imidzse. Nem túl konfrontatív és nem is túl karakteres ember, ami akár előnyére is válhat. Ennek ellenére nem vennék mérget sem az ő, sem az ellenzék győzelmére. Két hónap van a választásokig, azalatt sok minden történhet.

– Az, hogy Kılıçdaroğlu alevi, nem jelent hátrányt egy olyan országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége szunnita?

– Nem feltétlenül, de előnyt biztosan nem jelent. A török társadalom nagyon heterogén, és ez visszatükröződik a pártéletben. Bizonyos közösségek jellemzően egy irányba szavaznak. Például az alevik túlnyomó többsége a Kılıçdaroğlu vezette Köztársasági Néppártra (CHP), a szekuláris kurdok a Népek Demokratikus Pártja (HDP), a vallásos, illetve konzervatív kurdok a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjára (AKP) és így tovább. Ez azt is jelenti, hogy egy alevi nem fog az AKP-re szavazni, mert annak a táborát szunniták alkotják. A „szivárványkoalíciónak” ez a legnagyobb problémája. Könnyen előfordulhat, hogy egy ellenzéki iszlamista inkább nem megy el szavazni, mintsem hogy Kılıçdaroğlu neve mellé tegye az ikszet, mert azt még lenyelné, hogy alevi, de azt már nem, hogy szekuláris. A pártvezetők összeültek, írtak egy nagyon hosszú programot, kiadták a tagságuknak, hogy mozgósítani kell, tegyék oda magukat, és győzzenek meg mindenkit arról: ha kormányváltást akarnak, egy irányba kell szavazniuk. A nagy kérdés az, vajon sikerül-e nekik?

– Még hivatalosan be sem jelentették Kılıçdaroğlu jelölését, a nacionalista Jó Párt (İYİ) elnöke, Meral Akşener majdnem asztalt borított, mert szerinte a szintén CHP-s ankarai vagy isztambuli főpolgármestert kellett volna indítani a választáson, mondván messze eladhatóbb politikusok. Tehát a koalíció sem túl egységes.

– Igen, Akşener fel is állt az a tárgyalóasztaltól, aztán végül visszasétált, mert a pártja rászólt, hogy ezt azért nem kéne. Szóval, nem voltak zökkenőmentesek az egyeztetések. Az İYİ elnökének abban igaza van, hogy a közvélemény-kutatások szerint az isztambuli és az ankarai polgármester is sokkal népszerűbb, az emberek inkább szavaznának rájuk, mint Kılıçdaroğlura. Tekintettel a „szivárványkoalíció” és az AKP közötti csekély különbségre, a május 14-i választás nagy valószínűséggel mozgósítási verseny lesz. Abban Erdoğan nagyon jó. A médiahátszele erősebb, mint az ellenzéké; a kihívójával szemben pedig karizmatikus, harcos típus.

– A földrengés előtt leginkább Törökország gazdasági mélyrepülése miatt támadták. Próbáltak fogást találni rajta, a fejére olvasták, hogy túlságosan beleavatkozott a pénzügyi és gazdaságirányításba. Ugyanakkor a török történelem tele van válságokkal: válság volt, amikor Erdoğant először megválasztották, aztán 2008-ban, a 2010-es évek derekán, 2017-ben és most megint. Ha ennyi mindent átvészelt, miért pont a magas inflációba bukna bele?

– A gazdasági problémák, nyilván, mindig aggasztották a választókat, de a kormány képes volt ezeket megfelelően kezelni vagy legalábbis enyhíteni a hatásukat. Most is kifejezetten erre készültek. Egy sor népjóléti intézkedés bevezetése volt tervbe véve, egy részüket el is fogadták, például megduplázták a minimálbért. Erdoğan és az AKP népszerűsége ezek hatására nőni kezdett, amikor jött és mindent felülírt a földrengés. A „Hatok Asztalának” könnyű a dolga, hiszen bármit kritizálhat. Ugyanakkor a kormánynak sikerült megragadni a pillanatot: ahogy már említettem, a romeltakarítás jól halad, épülnek a konténervárosok, emellett minden károsult kapott 200 ezer forintnak megfelelő lírát, ami ott és a jelen helyzetben nem rossz pénz. Közben a miniszterek sorra látogatják a katasztrófa sújtotta településeket, míg Erdoğan egyesével végig járta az érintett megyéket, azt sugallva, hogy ő az ember a gáton. Ez a kormányzati narratíva lényege: egy cselekvőképes vezető szemben a kissé tesze-tosza ellenzéki jelölttel.

– A legutóbbi választáson volt egy erős ellenségkép is, amivel riogatni lehetett a választókat, a gülenisták, akik 2016-ban puccsot kíséreltek meg az elnök és kormánya ellen.

– Igen, több esetben előfordult, hogy valamilyen kérdés „biztonságiasításával”, vagy kül- és belpolitikai témák napirendre tűzésével igyekeztek elterelni a figyelmet például a gazdasági problémákról. Erre nagyon jó példát szolgáltatnak a 2015-ös választások, amikor júniusban, első nekifutásra hiába kapta az AKP a legtöbb szavazatot, nem volt meg a többsége ahhoz, hogy kormányt alakítson. A megismételt választás előtt viszont kezdetét vette a terrorellenes háború, és abban a helyzetben az embereknek már sokkal fontosabb volt, hogy egy stabilitást ígérő, a higgadt erőt megtestesítő politikus vezesse az országot, Erdoğannak így sikerült számos szavazót visszahódítania. Hasonló volt a helyzet a 2017-es népszámlálás és népszavazás idején – azon a referendumon szélesítették ki az elnök jogkörét. Akkor egy külpolitikai témát emeltek be a közbeszédbe: minden az európai török diaszpóra helyzetéről és a török önbecsülésről szólt, miközben folyamatosan támadták Ausztriát, Hollandiát és Németországot, amiért nem engedték a területükön kampányolni a török politikusokat. Ez is bejött. Most viszont, szerintem, a földrengés fogja dominálni a kampányt. Az ellenzék a kormány felelősségét firtatja, amely erre újra és újra elmondja, hogy ez egy kivédhetetlen csapás volt, a károkat legfeljebb kisebbíteni lehetett volna valamelyest, de a tragédiát elkerülni nem. Egyúttal az újjáépítésről, a gondoskodásról, a jövőről beszélnek.

– Tehát nem várható nagyobb offenzíva a szíriai kurdok ellen?

– Tavaly ősszel, az isztambuli robbantás után nagyon valószínűnek tűnt egy szíriai beavatkozás, ám a gyakorlati lehetősége már a földrengés előtt meghiúsult az oroszok és az amerikaiak ellenállása miatt. Ráadásul a történetek után Szíriából kellett átcsoportosítani katonákat, hogy segítsenek a mentésben és a rendfenntartásban. A kurd kérdés jelenleg nem is a legfontosabb társadalmi ügy. Bár a svéd és finn NATO-tagság blokkolásába, a terroristának tartott személyek kiadásának követelésébe nagyon keményen beleállt a kormány, az emberek most nem erről fognak szavazni. Ha nem lett volna földrengés, akkor ez egy jól eladható üzenet lett volna. Különösen akkor, ha sikerül elérni, hogy néhány embert tényleg kiadjanak. Győzelmi trófeaként lehetett volna mutogatni őket. Ám az élet ezt felülírta, és pillanatnyilag nem látok olyan fajsúlyos témát, amivel a kormány és az AKP át tudná tematizálni a kampányt, ugyanakkor kijelenthető, hogy keresik ezeket a lehetőségeket.

– Május 14-én egyszerre lesz elnök- és parlamenti választás, milyen konstellációk lehetségesek, és melyik mivel járhat?

– A 2017-es alkotmánymódosítás óta Törökországban elnöki rendszer van, méghozzá egy kifejezetten erős elnöki hatalommal. Az elnök nevezi ki a kormánytagokat, az alelnökeit, és ezek az emberek neki felelősek. Továbbá rendeletekkel is kormányozhat. Az egyik lehetőség, hogy Erdoğan marad, az AKP viszont kisebbségbe kerül. Ebben az esetben kissé kaotikus lesz a török belpolitika, rengeteg vitára lehet számítani, de alapvetően az elnöké az utolsó szó, így az irányt végeredményben továbbra is Erdoğan szabja majd meg. Mivel ő írja ki a következő választást, azt is megteheti, hogy kivár, és a megfelelő időpontban, amikor úgy tűnik, biztosak az AKP nyerési esélyei, lemond, és új választást tartanak. A másik, egyelőre valószínűbbnek tűnő verzió az, hogy Kılıçdaroğlu nyer, ebben az esetben viszont biztos vagyok benne, hogy a hatpárti koalíció is többséget szerez. És persze, nyerhet egyszerre Erdoğan és az AKP is. Egy biztos, ez a történet még egyáltalán nem lefutott.