Tömeghalál, jajgatás, halálsikoly Sztálin temetésén

Tömeg gyűlt össze a moszkvai halottasház előtt, arra várva, hogy beengedjék az ott lévőket, akik azt remélték, hogy az elhunytak között nem találják meg rokonaikat, vagyis szeretteik valószínűleg életben vannak. E közben a rendőrség kezdte összeszedni Moszkva belvárosában az emberekről letépett ruhadarabokat, az otthagyott csizmákat és a leszakadt emberi testrészeket.

A szörnyű eseményeket nem külső támadás vagy polgárháború okozta, de még az időjárást sem lehetett felelőssé tenni a katasztrófáért. A borzalom napja 1953. március 9-én, ma pont 70 éve volt, a hatalmas tömeg pedig Jozsif Visszarionovics Sztálin temetésének alkalmából gyűlt össze. A generalisszimusz négy nappal azelőtt, március 5-én halt meg, testét a Szakszervezetek Házában ravatalozták fel, ahol négy nap alatt kétmillió ember rótta le kegyeletét. Ezt követően Sztálin holttestét bebalzsamozták, és a Lenin-mauzóleumban, a proletárdiktatúra „atyjának”, hasonló módon mumifikált földi maradványai mellett helyezték el. Mondhatnánk azt is, hogy örök nyugalomra, de mint ez cikkünk további részében majd kiderül, Sztálin végső nyughelyének mégsem Moszkvának ez az egyik ikonikus építménye adott helyet.

A temetésre özönlött több millió ember, ilyen tömeget Moszkva egyszerűen nem bírt el. Egyes jelentések szerint a temetés vége felé az NKVD-s – a KGB elődje – alakulatok már sortűzzel próbálták megállítani a szűnni nem akaró emberáradatot, sikertelenül. Az emberek egymást agyontaposva próbáltak a temetés színhelyének közelébe jutni, közben sokakat a falakhoz, kerítésekhez szorítottak, egy szemtanú szerint több lovas rendőrt is elsodortak. Jajgatást, halálsikolyt lehetett mindenfelé hallani.

Felmerül a kérdés, hogy az akkori szovjet vezetés miért nem zárta le a fővárost idejekorán. Egyszerűen azért, mert az utódlás problémájával, vagyis egymás ellehetetlenítésével voltak elfoglalva. Sztálin óriási politikai űrt hagyott maga után, nem nevezte meg utódját. A generalisszimusz halála váratlanul érte a szovjet társadalmat. A harminc évig tartó személyi kultusz teljesen átmosta az emberek agyát, így millióknak okozott feldolgozhatatlan traumát a „népek atyjának” halála, ezért is ragaszkodtak sokan görcsösen ahhoz, hogy megjelenjenek a temetésen.

Sztálin halála azért volt a nagy tömegek számára meglepetés, mert Szovjetunió első embere mindig ügyelt arra, hogy egyre romló egészségi állapota titokban maradjon. A generalisszimusz az ötvenes évek legelején több kisebb agyvérzést kapott, fizikai állapota folyamatosan romlott. Utolsó nyilvános szereplése halála előtt egy évvel, 1952-ben a XIX. pártkongresszuson volt, ahol csak hat-hétperces záróbeszédet mondott. A papírból olvasott szöveget is akadozva, egy-egy szusszanásnyi szünetet tartva olvasta fel. Nyilvános megjelenésekkor ettől kezdve többször is Felix Dadaev, egyik, sminkesek által jól „felkészített” hasonmása helyettesítette. Például a Moszkvai Nagyszínház díszpáholyában, ahol a szűrt megvilágításban a közönség nem vette észre az apró eltéréseket a dublőr és Sztálin között.

Sztálin egyre romló egészségi állapotának egyik oka az volt, hogy éjszakánként három legfőbb bizalmasával italozgatott. Georgij Malenkov, Nyikita Hruscsov és Lavrentyij Berija törzsvendégek voltak Sztálin Moszkva közelében lévő, kuncevói dácsájában. A duhajkodás azonban a három vendég számára nem okozott maradéktalan örömet. Sztálin ugyanis paranoiás módon félt attól, hogy megölik, például megmérgezik. Ezért amikor például eredetileg zárt palackból töltött bort szolgáltak fel, akkor valamelyik vendége poharát kicserélte az ö poharára. A jeles vendégek abban sem voltak biztosak, hogy élve elhagyhatják a nyaralót, hiszen Sztálin már előzőleg a felső vezetés több tagját megölette, többek között az NKVD vezetőjét, Genrih Jagodát, aki pedig hűségesen hajtotta végre Sztálin parancsait, sok ember élete száradt a lelkén.

Éppen ezért ebből a szempontból Lavrentyij Berija, az NKVD akkori vezetője volt a legsebezhetőbb, aki Sztálin lánya, Szvetlána szerint megmérgezte apját. Később kiderült, hogy ez nem igaz, az viszont tény, hogy Berija látta utoljára élve Sztálint. A diktátor halála előtt három nappal Sztálin addigi szokása szerint nem kelt fel délelőtt tizenegykor. Miután a testőrség parancsot kapott, hogy alvás közben nem lehet a „főnököt” zavarni, ezért csak délután háromkor kezdtek azon tanakodni, hogy mitévők legyenek. Az őrség parancsnoka végül benyitott, akkor Sztálin már a földön, ágya mellett magatehetetlenül feküdt és nyöszörgött. Beriját hívták, aki meg is érkezett, bár látta, hogy a diktátor nagyon rosszul van, nem hívott orvost. Nem is nagyon lett volna kit, mert Sztálin orvosai akkor már régen börtönben voltak, azzal vádolták őket, hogy meg akarták mérgezni a Szovjetunió első számú vezetőjét. Sztálin három napig haldoklott, végül március 5-én agyvérzésben meghalt.

Sztálin halála után és a Szovjetunió kollektív vezető testületei egyetlen tagjának sem volt az eliten belül egyértelmű többségi támogatottsága. De azért három embernek mégis csak nagyobb volt a reputációja, mint a többieknek. Nem meglepő módon az ivócimborákról van szó, vagyis Georgij Malenkovról, Nyikita Hruscsovról és Lavrentyij Berijáról.

A legesélyesebb Berija volt, és ez már Sztálin temetésén a külsőségekben is megmutatkozott. Sztálin koporsóját két oldalról a kollektív vezetés négy-négy tagja vitte ki a Szakszervezetek Házából. Baloldalon, az első helyen Berija vitte a koporsót. Ez a pozíció hagyományosan a politikai utódnak járt. Hruscsov, aki végül Sztálin helyét megörökölte, csak hátrébb kullogott. A Lenin-mauzóleum mellvédjéről elhangzott gyászbeszédek is sokatmondóak. Hruscsov csak egy rövid beszédet mondott, Berija beszéde háromszor hosszabb volt. Az NKVD vezetője azzal zárta mondandóját, hogy addig kell dolgozni, amíg a párt- és állami vezetés, illetve a nép közötti szakadékot be nem temetik. Finom célzás a sztálini személyi kultusz törvénytelenségei okozta társadalmi elégedetlenségre, amelynek ő volt az egyik fő okozója.

Mégsem Berija lett a kommunista párt főtitkára. A párt központi bizottsága 1953. június 26-án kapitalista ügynöknek titulálta, megfosztották tisztségeitől, és Georgij Zsukov marsall, honvédelmi miniszter letartóztatta, utána elítélték, majd december 23-án kivégezték. A Szovjetunióban ez volt az utolsó sztálini típusú kivégzés.

Hruscsov 1956-ban mondta el híres beszédét, amelyben elítélte Sztálin személyi kultuszát és a hozzá tapadó törvénytelenségeket. Megkezdődött a desztalinizáció, amelynek során 1961-ben Sztálin holttestét eltávolították a Lenin-mauzóleumból, és a Kreml falába − amely a Szovjetunió kommunista vezetőinek a végső nyughelye − temették el. Vagyis nem jeltelen sír lett a diktátor végső nyughelye.

Ezzel is elismerték, hogy a második világháborús győzelemben Sztálinnak jelentős szerepe volt. A mai orosz generáció történelem emlékezete is ebbe az irányba mozdul el. Az idő múlásával ugyanis átértékelődött Sztálin szerepe, amelyet az állami média is támogat. A második világháborús győzelem a mostani generáció egyik identitásképző eleme, és ehhez még az is hozzájárul, hogy hazájuk a faekével szántó országból Sztálin alatt vált atomnagyhatalommá. Mindez azonban a szörnyű személyi kultusz borzalmait túlélők és utódaik szemében Sztálin számára nem jelent felmentést.