Külföld
Hogyan válik egy kis és szegény ország az Egyesült Államokat fenyegető nukleáris elrettentő erővel bíró atomhatalommá?
Többek között úgy, hogy kicsi és szegény marad, mint Észak-Korea
Nem telt el túl sok idő azóta, hogy 2018 nyarán, Szingapúrban Donald Trump és Kim Dzsongun, az észak-koreai vezető elvi megállapodásra jutott a Koreai-félsziget atommentesítéséről. Az amerikai elnök különc viselkedése ellenére meglehetősen jól kezelte a nemzetközi kapcsolatokat, a Phenjannal folytatott tárgyalások eredményeként 2017 novembere és 2019 májusa között egyetlen rakétatesztet sem hajtottak végre az északiak.
Trump és Kim következő találkozójára 2019-ben került sor, és szintén történelmi jelentőségű volt, az amerikai elnök ugyanis – elsőként az amerikai elnökök sorában – átsétált a demarkációs vonalon Északra.
Szórványosan voltak ugyan még kilövések ezt követően is, de Phenjan 2020-ban ismét szüneteltette a kísérleti programját, mígnem a Joe Bidennel új fordulatot vett washingtoni külpolitikára válaszul a 2022-es évben rekordszámú tesztet hajtott végre: több mint 90 hagyományos és interkontinentális ballisztikus rakétát lőttek fel, többször átlőttek Japán felett. 2023 február elején pedig amerikai szakértők megállapították: Észak-Korea olyan arzenált fejlesztett, amivel képes rést ütni az Egyesült Államok rakéta pajzsán – erről a Magyar Hírlap is beszámolt.
A kezdetek
Észak-Korea az 1950-es években kezdte meg atomprogramját a Szovjetunió segítségével, de az lassan haladt és nem hozott számottevő eredményt. A fordulat az 1990-es években következett be, Phenjan, amely addig tartotta magát a nemzetközi kötelezettségvállalásaihoz, bejelentette, hogy ki kíván lépni a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződésből (NPT), és komolyan elkezdett foglalkozni az atomfegyverek fejlesztésével.
2003-ban aztán kilépett az atomsorompó-szerződésből, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok ellenséges politikát folytat az országgal szemben. Ezek után az Egyesült Államok, Dél-Korea, Kína, Oroszország és Japán képvelői számtalanszor tárgyalóasztalhoz ültek az észak-koreai megbízottakkal, és gyakran úgy tűnt, Phenjan inkább csak arra használja a programot, hogy segélyszállítmányokat csikarjon ki a lakosság ellátásának biztosítása érdekében, de fényévekre van az atomhatalommá válásától.
A kétkedők tévedtek, 2006. október 9-én végrehajtották az első kísérleti atomrobbantást, amit öt másik követett.
A lökés
Kim Dzsongil halála után 2011-ben fia, Kim Dzsongun vette át a hatalmat. Egy gyors tisztogatás után, ami egyaránt érintette a hadsereg vezetését és a politikai elitet, sőt saját családját is, bejelentette, hogy fel kell gyorsítani a nukleáris- és rakétafejlesztési programot.
Észak-Korea 2017-ben végrehajtotta sikeresen tesztelt egy interkontinentális ballisztikus rakétára (ICBM) szerelhető hidrogénbombát. A kísérletet a nemzetközi közösség elítélte, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa újabb szankciókat vezetett be az országgal szemben, ennek ellenére a program dinamikusan haladt előre a bevezetőben már említett Donald Trump–Kim Dzsongun csúcstalálkozóig.
Trump alapvetően párbeszédre és meggyőzésre alapuló politikájával szemben viszont a Biden-adminisztráció újabb szankciókkal és elrettentéssel, Dél-Korea és Japán felfegyverzésével akar nyomást gyakorolni Phenjanra. Sikertelenül.
A jövő
Észak-Korea tavaly sikeresen tesztelte eddigi legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakétáját (ICBM), amellyel Európa és az Egyesült Államok teljes területét képes elérni. Bár érdemes hozzátenni, erre már a Keszong–17-es elődei, a 15-ös és részben a 14 széria is alkalmas. A szakértők szerint idén pedig sor kerülhet az első szilárd hajtóanyagú rakéták tesztjére is, amelyek gyorsabbak, ezáltal még hatékonyabbak, mint a hagyományos ICBM-ek.
Érthető, hogy immár Dél-Korea is be akar lépni az „atomklubba”, amerikai támogatás híján – önerőből. A kérdés csak az, hova vezet mindez, hiszen Phenjan nem engedhetné meg magának, hogy nukleáris fegyvereket telepítsenek a szomszédságába.
