Magyarország megkerülhetetlen lehet a régióban – INTERJÚ

– Magyarországról sokan sok mindent mondtak már: „merjünk kicsik lenni”, „kompország” vagyunk. Az Orbán-kormánynak viszont kimondottan az a célja, hogy regionális középhatalommá emelje hazánkat. Hogyan lehet kitörni a kisszerűségből?

– Ha csak a közvetlen szomszédainkra tekintünk, eleve elmondhatjuk magunkról, hogy nem a kis országok közé tartozunk. Ami a célt illeti, úgy véljük, hogy politikailag, kulturálisan és gazdaságilag is megkerülhetetlen szereplővé kell válnunk, és erre meg is van minden esélyünk. A középhatalmiság fogalmának definíciója a szakirodalomban sem egészen tisztázott, de a lényege a megkerülhetetlenség, amely történelmi jellemzője Magyarországnak Kelet-Közép-Európában.

– A V4-eken belül ezt egyszer már sikerült megvalósítani, legalábbis az együttműködés motorja a Budapest–Varsó-tengely volt, de az orosz–ukrán háború eltérő megítélése mintha szétszakította volna a szövetséget. Mennyire komolyak a károk?

– Az összes ilyen szövetségnek alapvetően az a célja, hogy rajtuk keresztül érvényesíteni tudjuk az érdekeinket. Ezek nem örökre szólnak és nem kizárólagosak. Másra jó a Három Tenger Kezdeményezés, és másra a V4-ek szövetsége, megint másra az osztrák–magyar–szerb együttműködés. Tehát különböző feladatot lehet velük megoldani. A V4-ek kiváló eszköz arra, hogy az Európai Unióban érvényesíteni tudjuk az érdekeinket más tagállamokkal vagy tagállamok csoportjával szemben, akár a migráció, akár a belső piac rendszerszintű egyenetlensége és problémái kapcsán vagy a jogállamisági vitákban.

– Tehát úgy gondolja, hogy az az ellentét, amely most a háború megítélése kapcsán megmutatkozott Magyarország és Lengyelország között, nem befolyásolja a V4-országok egységét?

– Csak átmenetileg. Azt látni kell, hogy Lengyelország számára a háború sokkal súlyosabb és nagyobb nagyságrendű kérdés, mint számunkra, aminek nyilván a történelem és a földrajz a legfőbb oka. Lengyelországot háromszor osztották fel az oroszok, és most is határosak egymással, míg minket sok száz kilométer választ el Oroszországtól. Az eltérő tapasztalatok és a távolság lehetővé teszi, hogy egy kicsit nyugodtabban szemléljük azt, ami történik, és egy kicsit higgadtabban viszonyuljunk ehhez a helyzethez. Varsó most mindent a háború szemüvegén keresztül néz, de a harc nem tarthat örökké. Megértjük a lengyeleket, de a mi álláspontunk egyértelműen békepárti. A háború egyre eszkalálódik, Európa kezd belesodródni, fegyvereket szállít. Ez még több áldozathoz vezet és veszélyezteti minden magyar, minden európai ember biztonságát is. Fegyverek és szankciók helyett békére, tűzszünetre van szükség. Brüsszellel szemben pedig továbbra is közösek a céljaink, az érdekeink a lengyelekkel. Például abban a tekintetben, hogy a nyugati vállalatok hogyan tudnak működni a közép-európai országokban, vagy a saját vállalataink hogyan tudnak érvényesülni a közös piacon. De ugyanazt gondoljuk a föderális Európáról, az LMBTQ-propagandáról stb., ezen a háború sem változtatott.

– Magyarország az egyik élharcosa az EU balkáni uniós bővítésnek. Ennek mi az oka, miért érdekünk például Szerbia felvétele?

– Az Európai Unió alapvető célja a béke és az együttműködés szavatolása a kontinensen, és ezt teljesítette is. A történelem során Európában nem nagyon fordult elő 78 békeév. A Balkán viszont még mindig tele van feszültséggel. Úgy gondoljuk, hogy ezeket az uniós tagság tudná a leghatékonyabban tompítani. Természetesen Magyarország számára ez a térség gazdasági szempontból is nagyon érdekes. Viszont – és itt visszacsatolok –, ahhoz, hogy nagyobb volumenben beruházzunk, illetve hogy a beruházásainkat biztonságban tudjuk, stabilitásra van szükség. Nem akarunk úgy járni, hogy holnapután ott is kitör egy háború, és szó szerint szétlövik azokat a projekteket, amiket elindítottunk.

– Korábban nehéz volt elképzelni, hogy Belgrád és Budapest között harmonikus legyen a viszony. Hogyan sikerült elérnie az Orbán-kormányoknak, hogy pozitív változás álljon be, és kialakuljon egy erősnek mondható szerb–magyar együttműködés?

– A magyar külpolitikának az az alapvetése, hogy mi mindenkivel szeretnénk jóban lenni, és mindenkivel szeretnék együttműködni. Nem abban gondolkodunk, hogy vagy a horvátok, vagy a szerbek, hanem abban, hogy a szerbek is, és a horvátok is, az ilyen együttműködések módját szeretnénk megteremteni. Szerbiával valóban sokkal rosszabb volt a viszonyunk, húsz évvel ezelőtt, mint Ukrajnával most. Mára Szerbiával stratégiai partnerek vagyunk. Ehhez két dolog kellett: a kölcsönös belátás és tisztelet. Ne felejtsük el, hogy Áder János köztársasági elnökként járt a Délvidéken, és fejet hajtott a második világháborús magyar vérengzések szerb áldozatainak emlékműve előtt. Válaszul a szerbek is belátták, hogy – finoman fogalmazva – nem mindig bántak túl korrektül az ott élő magyarokkal. A párbeszéd hatására pedig Belgrád elkezdett nem teherként, hanem lehetőségként tekinteni a Délvidéken élő magyarságra.

– Tehát a gesztuspolitika a kulcs?

– És az arra épülő kölcsönös bizalom. Ez lehetővé tette azt, hogy meghaladjuk a korábbi sérelmeket, ami pedig elvezetett minket ahhoz, hogy hatékonyabb gazdasági együttműködést alakítsunk ki, közösen lépjünk fel a migráció ellen, újabb határátkelőket nyissunk, a magyar cégek belépjenek a szerb piacra, akár a magyarlakta területeken túl is. Miniszterelnök úrnak van egy mondása, miszerint aki velünk tart, az jól jár, és a szerbek esetében pontosan látszik, hogy ez így is van. Mi nemcsak beszélünk róla, hanem teszünk is azért, hogy pozitív és mindenki számára eredményeket hozó politikai és gazdasági kapcsolatot alakítsunk ki a szomszédainkkal. De ehhez az is kell, hogy ők partnerek legyenek ebben.

– Ezzel részben már meg is válaszolta, miért tapasztalható ugyanakkor komoly feszültség Kijev és Budapest között.

– A családtagjainkat és a szomszédainkat nem válogathatjuk meg – és ezzel nem az ukrán embereket akarom bántani. Mindenesetre nagyon fájó, hogy a közös történelmünk első huszonöt éve után ők gyökeresen megváltoztatták az ottani magyar közösséggel szembeni hozzáállásukat, és az ellenségeskedés útjára léptek. Ha sikerülne a kisebbségi kérdést rendezni, és a magyar közösség visszakaphatná azokat a jogait, melyeket egyébként az ukrán–magyar alapszerződésben Kijev vállalt, akkor sokkal könnyebb lenne együttműködnünk. Nekünk is érdekünk, hogy Ukrajna sikeres legyen, hiszen jó befektetési célpont. Fontos, hogy stabilitás legyen Ukrajnában, mert egy instabil ország a szomszédságunkban számunkra is nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Szóval egy valóban sikeres Ukrajnában vagyunk érdekeltek, de helyettük nem tudjuk elvégezni a munkát.

– Érdemes lenne még kitérni a magyar–amerikai viszonyra, ami szintén erősen felhősnek mondható. Szinte nincs nap, hogy ne lenne valamilyen adok-kapok Pressman nagykövet és a kormány között. Legalább egy elnökváltás kell ahhoz, hogy normalizálódjon a viszony?

– A politikától elvonatkoztatva jól működnek a magyar–amerikai kapcsolatok. Gazdasági téren kifejezetten szorosak, sok amerikai cég fektet be Magyarországon, több mint százezer embernek adnak munkát, és e tekintetben nem is látok változást mondjuk Donald Trump elnökségének idejéhez képest. A katonai együttműködés is szoros, Magyarország megbízható NATO-szövetséges, és idén teljesíti az elvárást, hogy a GDP két százalékát a haderő fejlesztésére fordítsa. Tény ugyanakkor, hogy a kapcsolatainknak létezik egy politikai dimenziója is, melyet alapvetően meghatároz, hogy Magyarországnak konzervatív, míg az Egyesült Államoknak progresszív kormánya van, és ebből olyan értékbeli különbségek adódnak, amelyeket nem nagyon fogunk tudni áthidalni. De nyitottak vagyunk a párbeszédre. Mi nem akarunk beleszólni abba, hogy kit választanak elnöknek az amerikai emberek, ez az ő döntésük. Ahogy az is, mit gondolnak például az amerikai óvodások szexuális érzékenyítéséről. Nekünk ezekben a kérdésekben határozott véleményünk van, amely a magyar emberek akaratára támaszkodik, és ezt az álláspontot meg is fogjuk védeni. Éppen ezért adódik egy sor kérdés, amelyben nem értünk és nem is fogunk egyetérteni amerikai barátainkkal. A vitára viszont készen állunk, de a vitában sem legyőzni, hanem meggyőzni szeretnénk a másikat. Például arról, hogy nem baj, ha másként látjuk a világot.